Azt mesélték nekem, hogy amikor hosszú órákkal később a megjövendölt pillanatban előtört a penge hegye Abu Tarek mellkasából – a vállán átvetett vizes tömlő kötelét éppen csak elkerülve –, szolgám zsigerei megkönnyebbülten ernyedtek el, kiadva a reggel óta gyülemlő feszültséget, ő pedig sípoló hangon (az átszúrt tüdő hamis lélegzethez jutott) annyit közölt a körülötte állókkal, akik egyébként a kaszát és a szolgám mellett álló Halált nem látták, csupán azt, hogy szolgám térdre rogy, darócruháját markolja és maga alá piszkít, hogy hiába jött Szamarrába, a Halál mégis rátalált, pedig ő még élni akart, hiszen ifjú lett újra, miután a piacról visszatérve, ahová reggel küldtem átvenni az élet vizét a Bagdadba érkezett karaván vezetőjétől, Melchiadestől, ő is megízlelte az örök fiatalság titkát; ámde nem tudta, hogy az örök élet ára az örök halál, pedig ha megkérdezte volna tőlem, elmondhattam volna neki, hogy ne igyon a vízből, amelyet én minden évben elhozatok a Feltámadás templomából, mert a hajszolt telivér sem gyorsabb a Halálnál és a legsűrűbb népességű város sem rejti el azt, akinek az ereiben már nem vér, hanem szent víz kering, minélfogva magához szólítja a Halált, aki addig járja a sivatagot, amíg a mohó emberi testekből kihúzott acélpengéjéről az utolsó vércseppet is felszárítja a forró szél.