Tíz év szerelem

 

Amikor Rolf Utis felvette a házikabátot, a gondozó azt mondta neki:

– Ne aggódjon, papa, mostantól jó lesz. Nem úgy, mint Milánóban.

Rolf inas nyakát felhorzsolta a szövet, és nagyon viszketett a bőre.

– Mit tudja azt, milyen volt a napkelte a dómnál, maga hóhér.

Sóhajtott.

– Vigyázhatna kicsit jobban is, nem ezért fizetek.

– Nem maga fizet, papuskám, hanem a Schweiz Am Sonntag.

– Mindegy. Most hova visznek?

– Várják a látogatóban.  Indulás. Vagy most is végig kell húznom a padlón?

– Attól függ, ki vár. Monica Belucci?

– Aha.

– Akkor mire vár?

Rolf és a gondozó kikerült néhány totyogó öregembert a virágokkal díszített, üvegfalú télikertben, és a kijárat felé mentek. Amikor a folyosóra értek, Rolf orrát megcsapta a fertőtlenítő szaga, amelyet a felmosáshoz használtak, és megszédült. Még tett pár lépést, aztán eldőlt, mint egy zsák.  A gondozó rémülten kapott utána, de csak annyit ért el, hogy az öreg feje nem csapódott neki túl nagy erővel a márványpadlónak, ám Rolf így is elájult.

Rolf esés közben nem ijedt meg, történt már vele ilyesmi, persze akkor tíz évvel fiatalabb volt, de már akkor sem bírta a hipószagot, amit a milánói stadion férfivécéje tisztításához használtak, így esés közben, miközben érezte, hogy a kabátgallér megszorul a nyaka körül, eszébe jutott Donatella, akivel az első szabad estéjén találkozott a divat fővárosában. A nő látomásként jelent meg az elegáns butik ajtajában, nyaka körül cobolyprémes fehér kabáttal, gyilkosan piros cipőben és lakozott csíkos körmökkel. Majdnem átesett Rolfon, aki fáradtan ült az utcán, a hátát nekivetve a falnak. Az őszi fociszezon kezdetén jött Milánóba a Bázel törzsszurkolójaként, könyvelői nyugdíjba vonulását ünnepelve néhány ismerős drukkerrel együtt, de miután kiütötte magát a betonpadlóval találkozva a vécében, kótyagosan addig kóválygott a stadion folyosóin, amíg az utcán nem találta magát. A meccs még tartott, a küzdelmet megvilágító jupiterlámpák kilencven perces fénye kísérteties holdvilágot kölcsönzött az épület környékének, ahol Rolf próbált magához térni a friss levegőn. Feltúrta a zsebeit, de csak húsz eurót és tizenöt frankot talált, egy centime-mal sem többet.

– Ebből nem sok sört veszek… – mondta, majd vállat vont. – Egye fene. Majd csak lesz valahogy. Vajon a többiek hol vannak?

A stadion felül vad üvöltözés hallatszott: gól. Rolf keserűen rázta a fejét. Ezek a macskazabálók megint lőttek egyet. Eh. Meg sem várom a végét, döntötte el, és elindult a belváros felé. Bolyongása végén kötött ki a butikok utcájában, addigra elitta a maradék pénzét, mert egy trattoria ablakában elhelyezett tévén látta, hogy három nullára kikapott a Bázel.

Ebben az állapotban menni sem volt már kedve, és csak ült a lassan kihűlő járda kövein. A rendőrök békén hagyták, tudták, hogy meccs volt a városban; ezen az estén győztek, belefért egy kis jóindulat vesztesek felé. Ha másnap is itt lesz, beviszik egy melegedőbe.

– Hát maga mit csinál itt? – kérdezte bosszúsan a nő, akinek majdnem letörött a cipősarka, amikor belebotlott Rolfba.

– Pihenek.

– Részeg?

– Mérsékelten. Húsz euróból ebben a városban nem sokra mentem. Van még némi frankom, de nem fogadták el, csak egy az egyben váltva, ami azért mégiscsak átverés.

– Meg ne sajnáljam. Majdnem tönkrement a cipőm maga miatt.

– Nos, asszonyom, a bocsánatáért esedezem. Meg egy hálózsákért.

– Az utcán akar aludni?

– Nincs hova mennem.

– Menjen haza.

– Nincs miért. Nem mondom, ha egy ilyen gyönyörű nő várna otthon, mint maga, rohannék, mint baknyúl a róka elől, de az asszonyt elvitte a rák tavaly, a fiam meg Amerikában él.

– Attól még nem maradhat itt. Egyáltalán hol lakik?

– Bázelban. A svájci oldalon.

– Akkor menjen a svájci konzulátusra, biztos segítenek magának.

– Ide biztos békazabáló franciákat küldtek üdülni, azok meg utálnak minket.

– A híres svájci összetartás, igaz? – A nő elmosolyodott. – Azért csak menjen oda. Itt van nem messze. Ha gondolja, odakísérem.

– Miért foglalkozik velem?

– Egy kicsit mégiscsak megsajnáltam. No, jöjjön.

Rolf nehézkesen feltápászkodott, sajgott a feneke, és a kő is hideg volt már. A nő mutatta az utat, ő pedig, mint egy kiskutya követte az illatfelhőbe burkolózó mentőangyalt. Legalább tíz évvel fiatalabb volt mint ő, persze, az is lehet, hogy ugyanannyi volt, az olasz nőknél sosem lehet tudni. Eszébe jutott, hogy nem nézte meg a kezét, azon lehet lebuktatni a nőket. De igazából azt akarta hinni, hogy a gyönyörű látomás a konzulátus után sem fogja magára hagyni, megvárja, amíg a megkapja a vonatjegyet a reggeli vonatra, és addig még annyi minden történhet. Gyorsított, és beérte az angyalt.

– Meg sem kérdeztem, hogy szólíthatom.

– Donatella vagyok.

– Rolf.

– Nos, kedves Rolf, látom, kicsit összeszedte magát.

– Maga tehet róla, Donatella. Ha magát látom, visszatér az életkedvem. Fiatalnak érzem magam.

– Férjnél vagyok.

– Ó. Nem azért mondtam.

– Nem?

– Dehogynem.

– Ne álmodozzon, svájci idegen. No, meg is érkeztünk. Zárva. Holnap reggel nyitnak csak, de itt egy ügyeleti telefonszám, ott kérhet segítséget. Mégicsak bajba jutott állampolgár, és nekik segíteniük kell.

– Én azt szeretném, hogy maga segítsen. Meg pénzem sincs telefonálni. Mobilom sincs.

– Majd én telefonálok. Maga lett ma estére az én rókám, így most segítenem kell magának.

– Róka?

– Mindegy. Akkor hívom azt a számot.

– Kérem, ne. Nem akarok tőlük semmit.

A nő tűnődve nézte. A kissé torzonborz férfi esetlenül állt előtte, kutyaszemeivel csüngött rajta. Ő is egyedül élt, de ezt persze nem akarta az orrára kötni.

– Figyeljen Rolf, várjon meg itt, fogok egy taxit, hazamegyek, és hozok magának egy hálózsákot, és miegymást.

– És utána elválunk?

– El.

– Maga kegyetlen, de elfogadom. Már attól is boldog vagyok, hogy fél órája ismerem.

– Várjon meg, visszajövök. – Donatella leintett egy taxit, karcsú alakját elnyelte a kocsi. Rolf reménykedve a konzulátus bejáratánál maradt.

 

– Rolf! Rolf! Térjen magához!

A gondozó pofozgatta, az öregember pedig feleszmélt.

– Hagyjon már! Még élek.

– Ne ájuldozzon már itt.

– Mennyi ideig voltam kiütve?

– Pár percig.

– Minek vert fel? Jó volt.

– Persze. A múltkor is azért ment a falnak, mert jó összetörni a fejét?

– Az más volt. Akkor megijedtem.

– Mitől?

– Hogy itt döglök meg ebben az istenverte otthonban.

– Hát, jó esélye van rá, a Sonntag az élete végéig állja a cehhet. Amúgy meg jobb lenne, ha összekapná magát egy kicsit.

– Minek?

– A látogatója kíváncsi magára.

– De én nem vagyok kíváncsi senkire. Csak egyvalakire, de ő nincs itt, ő nincs…

– Csak óvatosan, papa. Diliházba akar jutni?

– Menjünk.

A gondozó a hóna alá nyúlt és felsegítette. Továbbmentek a folyosón. A halványzöld falakon olasz festők vászonra nyomott színes reprói sorakoztak, olcsó másolatai egy letűnt kornak, ahol férfiak és nők forró szenvedéllyel néztek egymásra, mint ő Donatellára, amikor az angyal visszatért a taxival, és átadta a csomagot.

– Így kihúzza az éjszakát.

– Jó. Köszönöm.

– Holnap mindenképpen beszéljen a konzulátussal.

– Látom még magát? Maga a megmentőm. Szeretem magát.

– Nem is ismer.

– Attól még imádom magát.

– Jó éjszakát, Rolf. Vigyázzon magára.

– Várjon!

 

– Álljon félre, papuskám. Várnunk kell egy kicsit. Addig kicsit rendbe szedjük magát.  Ne ilyen ziláltan vonuljunk be, ugye?

Rolf engedelmesen tűrte a megalázó procedúrát. Mialatt a gondozó szerencsétlenkedett a ruházatával, feltűnt neki, hogy a látogatószoba túloldalán, ahová a kör alakú betekintő ablakon át belátott, a fogason egy prémes bunda lóg. Ujjai önkéntelenül is simogató mozdulatot tettek, szinte érezte, ahogy végigsimít a selymes szőrön, belemarkol a kabát ujjába, mint amikor a tizedik év végén a dóm előtti téren Donatella újra felbukkant, mint valami istennő a habokból, és megállt előtte, ahol Rolf a templomból kijövők szemét leste adományokért, és így szólt:

– Te vagy az Rolf? Még mindig itt?

– Donatella! Végre!

– Tíz éve már, igaz? Nem mentél haza? Egyáltalán: kértél segítséget?

– Az után az éjszaka után mindegyre csak rád gondoltam. De te eltaszítottál.

– Ugyan már. Egy éjszaka volt csupán, amikor a világ kifordult…

– Nekem az jelentett mindent, Donatella. Az után nem hagyhattam itt Milánót. Megtanultam az utcán élni, és téged kutattalak mindenhol.

– Áthelyeztek Firenzébe, és odaköltöztem.

– És engem itthagytál. De most megtaláltalak!

– Engedd el a kabátujjam. Figyelnek.

– Olyan gyönyörű vagy, mint régen. Semmit sem változtál.

– Te viszont… Hogy süllyedhettél idáig? Hazamehettél volna még gyalog is. Minek maradtál?

– Csakis érted.

– Most már térj haza, Rolf. Vége van. Hívok egy rendőrt.

 

Rolf kedvetlenül állt a gondozó mellett. Most érezte csak igazán öregnek magát. Felemelte a kezét, amely remegett, mint akkor, amikor végre becsengett a konzulátus kapuján, a biztonsági őr el akarta küldeni az összeaszott, rongyos koldust, de az olasz rendőrjárőr, akit odakísérte, ragaszkodott hozzá, hogy ez a hajléktalan svájci állampolgár, és bajba került. A konzuli adminisztrátor levette az ujjnyomatát, és a bediktált adatok alapján meg is találta az adatbázisban. A konzulátus jelentése alapján a szövetségi külügy sajtóközleményt adott ki az elveszett és megtalált szurkolóról, akit évek óta eltűntként tartottak nyilván. A Schweiz Am Sonntag exkluzív sztoriban számolt be a svájci Odüsszeuszról, aki Milánó utcán bolyongott tíz kerek éven át, mielőtt hazatért. Egy ismeretlen jótevő – állítólag a Bázel focicsapat tulajdonosa – az újság mögé bújva kifizette neki a nyugdíjasotthont. Amikor Rolf beköltözött, az újság beszámolt arról, hogy sok szenvedés után megtért Ithacába a hős szurkoló. Rolf dühösen dobta félre a lapot.

– Nem szenvedés volt az, hanem szabadság! Bezártak ide, és így soha nem látom már őt…

A nyugdíjasotthon lakói – már aki nem Alzheimeres volt – ismerték lakótársuk történetét, de nem tudtak segíteni neki. A szabályos életet szabályos nyugdíjaslét követte, ahol rendben volt minden kis részlet, ahogy a svájci létük során is pontosan és jól szabályozottan ment minden. Nem értették Rolfot, aki a hajléktalanságról – micsoda modortalanság – szabadságként mesélt, nem értették, hogy a szenvedély – ugyancsak ismeretlen fogalom – micsoda erőt adott neki, hogy évekig bizonytalanságban éljen ködösen reménykedve abban, hogy Donatella ismét rábukkan, vagy hogy ő találja meg őt.

Látogatója sok volt: jöttek pszichológusok, egyetemi hallgatók, akik szociológiai dolgozatban dolgozták fel az öreg apacs történetét, jöttek még újságírók is, tévések, még az angol nyelvű svájci világrádió is tiszteletét tette, sőt, a genfi ENSZ palotába is meghívták, hogy az idősügyi konferencián szólaljon fel. Mindenkit elküldött.

 

Ajtónyitás zaja riasztotta fel a merengésből. A gondozó maga elé tolta, és betolta a látogatószobába. A prémes kabát alatt a széken, amit eddig kitakart az ajtó, Donatella ült. Amikor meglátta Rolfot, elmosolyodott és így szólt:

– Olvastam rólad, “Odüsszeusz”.

– Igazán te vagy az? Donatella? Szerelmem! – Rolf gyomra összeugrott, a mellkasára tonnányi súlyt nehezedett. Tántorogva lépett előre néhányat, majd összeesett.

 

– Szóval maga az a Donatella, akiről annyit mesélt a néhai Utis úr. A nyugdíjasotthon pszichológusa Rolf anyagát lapozgatta. – Azt állította, hogy szerelmes volt magába, és maga miatt maradt Milánóban.

– Igen, tíz éve találkoztunk. Az akkori Bázel-Inter meccs után botlottam bele a szerencsétlenbe az utcán. Éppen hazafelé tartottam, és megsajnáltam. Kissé spicces volt és elesettnek tűnt. Fel sem tudott állni, olyan fáradt volt.  Azt hajtogatta, hogy kikapott a csapata és vége a világnak. Nem akartam rendőrt, vagy mentőt hívni, gondoltam, kialussza magát, és aztán hazamegy. Végül elkísértem a svájci konzulátusig, de nem volt hajlandó bemenni, se telefonálni. Nem akartam csak úgy otthagyni az utcán, így hazavittem magamhoz, ahol kialudta magát. Másnap adtam neki egy kevés pénzt, ami elegendő volt a vonatjegyre Bázelig, és kitettem a vasútállomásnál. Nem tudom, miért nem ment haza…

– A pszichológiai profilja alapján az elhunytat mániás depressziósként diagnosztizáltuk, bizonyos értelemben Don Quijote komplexusa volt, de egyébként normális élete lehetett volna. A magával való találkozás valamiért kibillentette, és a mániája olyan súlyossá vált, hogy egy komplex elképzelt történetet kerekített a magával való találkozásból, aztán pedig küzdelmet folytatott saját magával – saját magát áldozatként és hősnek képzelve – hogy újra elnyerje a maga kegyét.

– Annyira sajnálom.

– Tiszta pillanataiban azt mondogatta, élete legszebb tíz éve volt. Abszolút valóságként élte meg a maga iránt érzett “szerelmet”, így azt mondom, szerencséje volt, mert keveseknek adatik meg, hogy egy nőt életük végéig istennőként szeressenek, őszinte, tiszta szerelemmel. Utis úr úgy halt meg, ahogy képzeletében élt: boldogan.

Papagáj a víz mélyén

Ha meg akar tekinteni a nyájas olvasó egy épületet, régen a bédekkert és a térképet ütötte fel, manapság megguglizza a szóban forgó helyet, és már az út előtt mindent megtud róla. Ezen információk között első helyen szerepel az építmény címe. Ez esetünkben sincs másképpen – csupán egy kissé nehezebb, mint egy római utcasarkon befordulni, és lenyűgözve állni a Pantheon gigantikus ókori betonkupolája előtt a hajnali kék óra bűvöletében, és a sárga utcai lámpák meleg fényétől övezve – de még a csillagok ragyogásától kísérve –, és ráeszmélni a többistenhit eme relikviájára.

Nem, kedves olvasóm, ehhez az épülethez expedíciót kell szervezni, és hosszas készülődés után, messze tájakra kell repülni vagy hajózni – sőt, egy ponton túl utóbbi nem kerülhető el – és a heteken át tartó gyötrő várakozás után megérkezve a másik birodalomba (az angol, középkori [egyébiránt francia és latin] eredetű realm főnév talán jobban visszaadja az épületet körülvevő tér lényegét), és elnémulva, levegő után kapkodva csodálni a posztmodern kor előtti ember hitének eme bizonyítékát.

Nem árulok zsákbamacskát, és megadom a címet:  19.9386, 37.4187. Nosza rajta, üsse csak be a kedves olvasó a címsorba, de pontosan!, különben tévútra visz a GPS. De akár várhat is még néhány gyorsan múló percet, mert még van nekem is mondanivalóm.

A második gyakori kérdés, hogy mégis, miből épült? Égetett agyagtéglákból, mint Bábel tornya, amelyet apró építőkockánként raktak össze a völgy szorgos lakói, soronként magasodva a folyók síkja fölé, ahogy az emberi gondolatok neuronja egymásra épülve egyre magasabb szintre jutva végre felfogják a erőfeszítés hiábavalóságát – Isten nem szól hozzánk –, de ettől még építeni kell, menni kell, fel az égve, amíg hillai bányászok meg nem nyitják az égi tenger talapzatát és mindent elsöpör az ár; vagy esetleg mészkőkből faragják a tömböket, és egy civiliziációs éonnal később – a régi zikkuratok mintájára – már nem istenhez akarnak szólni, hanem az isteni eredetű fáraókat temetik el bennük; vagy ókori betont öntenek, olyan különleges keveréket, amelyeket az időjárás mállasztó örök körforgása nem szétapróz, hanem sokkal inkább megerősít, és ezer évekkel később is fennmarad; esetleg az erdők ajándékát aratják le, mint az északi tájak klánjai, akik a könyörtelen tél ellen egymáshoz húzódva – és az egykor élő fa kiváló hőszigetelő képességét kihasználva – hosszúházakban vészelik át a zord fagyokat;  vagy éppen a század csodájából – pedig, nohiszen már a régi görögök is! –, a szilíciumban gazdag anyagokból már-már a varázslat útján megteremtett üvegből építenek palotákat, és elégítik ki a klímaváltozással mit sem törődő megrendelők legmerészebb álmait is; nem, kedves olvasóm, ez az épület nem állhat másból, mint a tűzzel-vassal hódító, a más erők fölött győzedelmeskedő ember jelképéből, a tiszta acélból.

Tudjuk tehát, hol van, megismertük a legfőbb alkotóelemet, de nem tudjuk, mikor épült? Milyen régi? Szeretnénk halkan sóhajtani, és merengve nézni magunk elé – közben az épületet csupán foltszerűen látva –, hogy elfussa szemünket a könny az építők korabeli tudására gondolva, hogyan is képzelhették, hogy legyőzik a természetet, és már akkor ilyen mérnöki csodára voltak képesek. Ezen a téren némi csalódást kell, hogy okozzak a figyelmes olvasónak: alig lesz hatvan éve, hogy ez az épület elkészült. Inkább bánkódjunk azon, hogy elkészülte után néhány évvel már elhagyatva áll, lakói eltűntek, és csak turisták lepik el, fotózzák a maradványokat.

Hogyan? Már nincs meg? Mégis, akkor mi célból épült?

Jogos a kérdés. Kitértünk már az alkotó gondolatra, a magasabbra vágyásra, a mindent legyőző emberi akarat acélos erejére: ezek mind egyesültek 1963-ban, amikor Jean-Jacques Cousteu kapitány a szudáni Sha’ab Rumi (azaz a „Római”)  zátonynál a mélybe süllyesztette a Précontinent II víz alatt épületegyüttesét, azt a víz alatti „falut”, amelynek egy célja volt: bebizonyítani, hogy az emberi lények a víz felszíne alatt is képesek huzamosabb ideig élni. A szudáni kísérlet acélkamrái előtt már felépítették az első Précontinent-et, az öt méter átmérőjű, Diogenész névre hallgató hengert, amely 11 méterrel a dél-francia vizek örökké hullámos felszíne alatt életet biztosított két francia akvanautának.

A második kísérletet, amelyet az előbbi néhány mondattal vezettem fel, 1963-ban hajtották végre, és négy héten keresztül éltek benne akvanauták. Tudta a kedves olvasó, hogy csak az viselheti büszkén ezt a nevet: „akvanauta”, aki 24 órán többet töltött egyhuzamban a víz felszíne alatt? No, most már tudja. A falu két fő építmányből állt, egy csillagformájú központi részből (amelyet „Tengeri Csillag Ház”-nak hívtak), és a Mély Kabinból, amely 27 méterre a felszín alatt állt. Építettek még eszközraktárt, egy hangárt, amelyben apró, kétszemélyes tengeralattjárót garazsíroztak, és még egyéb kiszolgáló egységeket. Akárcsak egy igazi kis faluban, a víz alatti felfedezők előretolt helyőrségében. A kutatók között volt Cousteau kapitány felesége, és Claude, a papagáj.

Ez volt tehát az épület célja: a felfedezés, az ember fennhatóságának bebizonyítása. Ha most meglátogatjuk a korábban megadott címen még ma is látható hangárt, akkor biztos vagyok benne, hogy kedves olvasóm, a mélyben lebegő búvár elfogódottan adózik majd a nap nélküli világ feltáróinak korabeli merészsége, a tudományba vetett hite előtt, és magában – minthogy a szájában levő csutora megakadályozza, hogy hangosan felsóhajtva kimondja – vágyakozva csak annyit kíván majd: bárcsak én is ott lehettem volna.

 

 

 

A kép forrása:

https://www.atlasobscura.com/places/precontinent-ii

A kompozíció szabályai című novellám a februári Galaktikában

A Galaktika magazin februári számában új folytatásos kisregény indul: Dave Howardtól, a Leymann-transzfer írójától az „Űrszemétszedők”. A közelmúltban elhunyt Mike Resnick emlékét idézi meg a szerző egy humoros novellája. A horvát Milena Benini egy különleges kapcsolatfelvétel történetét meséli el, Jules Winkler is ezt választja témájául, Genrih Altov pedig egy excentrikus tudósról ír, aki gömbvillámokat „szelídít”. A havi retró Cyril G. Wates elbeszélése egy rendkívüli felfedezésről, melyet talán már az ókori egyiptomiak is megtettek.

Az utolsó pohár

 

Az emberiség utolsó csillaghajója, a Mezopotámia immár hét generáció óta folyamatosan úton volt, több mint kétszáz éve, hogy elhagyták a Földet, és még legalább ötszáz emberi év kellett ahhoz, hogy elérjék úticéljukat. Az utasokat nem hibernálták; a hajóra szállók tudták, hogy ők sohasem érik el az új Földet, az Édenkertnek nevezett bolygót, azonban annak biztos tudatában adták át magukat a sorsnak, hogy kései utódjaik boldog életet élhetnek majd. Minden előre elrendeltetett.

A többgenerációs csillaghajó hét kilométer hosszú volt, és hét, egymásra épülő fedélzetből állt. A mesterséges gravitáció, a hatalmas belmagasság – egy-egy emberi fedélzet legalább ezer méter magas volt –, a több négyzetkilométeres alapterület, s azon létrehozott biodómok egészen élhetővé tették a hajót. A legnagyobb alapterülete a legalsó fedélzetnek volt, itt kaptak helyet a fénysebesség elérését biztosító gigantikus hajóművek, a hajó teste az orr felé lépcsőzetesen egyre kisebb lett. Az öt emberi fedélzet fölött a zikkurat csúcsát, a hajó hídját a Mezopotámia irányítója, a magát Annunakinak nevező MI uralta.

A fedélzetek között biztonsági megfontolásokból nem volt fizikai átjárás, az utasoknak a beszállás előtt kellett eldönteniük, hogy a nagy földi korszakokról elnevezett, és az azok világát megidéző fedélzetek közül melyiken akarnak élni: Ókor, Középkor, Újkor, Modernkor vagy a Csillagkor közül lehetett választani. Meglepő módon a legalsó, tágas Ókor bizonyult a legvonzóbbnak, a túlnépesedett Föld vállalkozó kedvű városi lakói újra földet akartak művelni. Az árucikkeket a hajó középvonalában, az égig érő fát utánzó gerincben elrejtett teherliftek szállították a fedélzetek között. A kommunikációt mesterséges testek, az üres, de feltölthető tudattal bíró, kibérelhető avatárok biztosították.

Az indulás utáni 217-ik évben az Ókorban össze kellett hívni a bíróságot, mert a gondosan számon tartott népesség egyik tagját megölték. Miután a holttestet az Alvilág csapóajtajához vitték újrafeldolgozásra, Annunaki az elhunyt tudatát – amelyet a hajó a halál beállta előtt elmentett egy ideiglenes adattárolóba – feltöltötte egy ideiglenes testbe, hogy tanúskodhasson. A nagy fa tövében felhúzott kis szürke épületben tartották meg a zárt tárgyalást. Jelen volt az meggyilkolt Jushur, főnöke, a kereskedő Namtar, és Annunaki biztonsági szubrutinjának avatárja. A rögtönítélő bíróságot a hajó kapitányának avatárja elnökölte.

– Tisztelt Kapitány! Mint azt mindannyian tudják, a kereskedő Namtar személyi asszisztenseként dolgoztam. A főnököm felel a mi szekciónkban a szintek közötti kereskedelem megszervezéséért. Aznap reggel utasított, hogy a piactéren találkozzak Taribatummal. Elmondta, hogy a fiú az indulás után 200-ban született, és jó pénzt fizet érte, hogy itthagyhassa az Ókort, és legalább a Modernkorig jusson, mert gyűlöli ezt a világot, amit a felmenői választottak a családjuknak. Hát jó. Ő szabad akart lenni, én meg gazdag. Miközben vártam a gyerekre, valaki megbökött. Odafordultam, mert azt hittem, Taribatum ért ide. Kis híján infarktust kaptam, mert egy fekete csuklyás, csontvázjelmezes férfi állt velem szemben. Épp elküldtem volna a fenébe, amikor közelebb lépett hozzám, és megragadta mindkét kezem. Szúrást éreztem a bal tenyeremben. Égetett a helye. Azt hiszem, valamiféle szert adott be nekem. Közelről belebámult az arcomba, és ekkor felismertem, hogy Annunaki egyik ügynöke áll előttem. A szeme éjfekete volt, halott és fénytelen. Pontosan olyan, mint amilyennek múlt héten a Középkorban dolgozó Abu Tarek, az ottani összekötőnk leírta. Őt is majdnem elkapta, de Abu Tarek elmenekült előle Szamarrába, ahol elrejtőzött a rejtekhelyen. Mielőtt magára zárta az ajtót, az egyik lefelé jövő szállítmányban még elküldött nekem egy üzenetet, aminek az volt a vége: „Ha lebuksz, fuss a raktárba!” Kitéptem a kezem az ügynök markából, Namtarhoz rohantam, kértem tőle egy gyors lovat, hogy a szomszéd városban bérelt titkos raktárba vágtassak. Ott akartam elrejtőzni, ahogy a szamarrai Abu Tarek tanácsolta. Mire odaértem, minden elsötétedett előttem, és meghaltam.

A néhai Jushur avatárja zavartan leült. Namtar ugrott fel.

– Tisztelt Kapitány! Amit az asszisztensem elmondott, megdöbbentő! Azért küldtem a piactérre, hogy egy búzaszállítmány minősége miatt reklamáljon. Egyedül ő ismeri a búzaszabványokra vonatkozó előírásokat, így őt küldtem le tárgyalni. Amikor visszajött onnan, azt mondta, hogy megfenyegette egy haláljelmezes férfi, és el akar tűnni egy kis időre. Mivel kedveltem, odaadtam neki egy gyors lovamat, hogy el tudjon rejtőzni a szomszéd városban, ahol a családja lakik. Miután távozott, lementem a piactérre, és megkerestem a jelmezes férfit. Még mindig ott volt. Kérdőre vontam hát, mégis mit képzel?! Pokolbéli hidegvérrel azzal vádolt meg, hogy mindketten valami embercsempészek vagyunk! Szemenszedett hazugság! – Namtar az öklét rázta az ügynök felé.

– Kapitány! Annunaki megbízott, hogy állítsam meg a folyamatos bevándorlást az alsóbb szintekről, mert veszélyezteti a hajó működését. Az Ókorban olyan vírusok mutálódtak az állatokban az űrbéli körülmények miatt, amelyek ellen egyelőre nincs védelem a többi fedélzeten. A legutóbbi akció során elfogott szintvándor vallotta be, hogy Namtar és Jushur szervezi az ókori hálózatot. A teherlifttel felküldött gabonaszállítmányban rejtik el az embereket a felső világokban élő kereskedőkkel összedolgozva. A középkori Bagdadban és Szamarrában múlt héten elkaptuk a csempészeket, de a forrást is el kell zárnunk az Ókorban. Abu Tarek elméjéből kiszedtük, hogy figyelmeztette Jushurt, ezért meglepődtem, hogy ő még a piactéren ácsorog, ahelyett, hogy már rég a rejtekhelyükön lenne, amit már figyeltünk. Így aztán egy mérgezett tűvel megszúrtam, és futni hagytam. Nekem nem ő kellett. Kisvártatva megjelent a hálózat főnöke, Namtar is. Szembesítettem azzal, hogy lebuktak, itt a vége.

– Namtar! Álljon fel! – szólt a kapitány. – A Mezopotámia csillaghajó utasainak és a küldetés veszélyeztetése miatt halálra ítélem. A tudatát örökre töröljük, a testét az Alvilág emészti el.

A tárgyalást követően Annunaki szubrutinja beült a „Borban az igazság” nevű ivóba, hogy megünnepelje a sikeres küldetést. Ennek az avatárnak az ókori mézbor volt a kedvence, és mielőtt leadja ezt a testet, ráfér egy kis kényeztetés. Már a hetedik palackot nyitotta meg, amikor valaki megbökte hátulról. Egy ismeretlen fiút pillantott meg, alig tizenhét éves lehetett. Sötét bőre, világító kék szeme volt, testét köpeny fedte.

Rámordult.

– Mit akarsz?

– Taribatum vagyok – mondta a fiú.

– Tűnj el, amíg jókedvemben találsz!

– Remélem, élvezed a bort. Neked hozattuk. Besétáltál a csapdánkba, te gyilkos!

– Megöll… – Annunaki avatárja lefagyott, a szája lefittyedt, és zöldes színű nyál csorgott az asztalra.

– Gyertek! – szólt hátra a fiú. – A borban levő vírus megkezdte Annunaki tűzfalának feltörését. Amint megvannak a belépőkódok, átvesszük a Mezopotámia parancsnokságát, és saját kezünkbe vesszük a sorsunk irányítását!

Abu Tarek halála

Azt mesélték nekem, hogy amikor hosszú órákkal később a megjövendölt pillanatban előtört a penge hegye Abu Tarek mellkasából – a vállán átvetett vizes tömlő kötelét éppen csak elkerülve –, szolgám zsigerei megkönnyebbülten ernyedtek el, kiadva a reggel óta gyülemlő feszültséget, ő pedig sípoló hangon (az átszúrt tüdő hamis lélegzethez jutott) annyit közölt a körülötte állókkal, akik egyébként a kaszát és a szolgám mellett álló Halált nem látták, csupán azt, hogy szolgám térdre rogy, darócruháját markolja és maga alá piszkít, hogy hiába jött Szamarrába, a Halál mégis rátalált, pedig ő még élni akart, hiszen ifjú lett újra, miután a piacról visszatérve, ahová reggel küldtem átvenni az élet vizét a Bagdadba érkezett karaván vezetőjétől, Melchiadestől, ő is megízlelte az örök fiatalság titkát; ámde nem tudta, hogy az örök élet ára az örök halál, pedig ha megkérdezte volna tőlem, elmondhattam volna neki, hogy ne igyon a vízből, amelyet én minden évben elhozatok a Feltámadás templomából, mert a hajszolt telivér sem gyorsabb a Halálnál és a legsűrűbb népességű város sem rejti el azt, akinek az ereiben már nem vér, hanem szent víz kering, minélfogva magához szólítja a Halált, aki addig járja a sivatagot, amíg a mohó emberi testekből kihúzott acélpengéjéről az utolsó vércseppet is felszárítja a forró szél.