Papagáj a víz mélyén

Ha meg akar tekinteni a nyájas olvasó egy épületet, régen a bédekkert és a térképet ütötte fel, manapság megguglizza a szóban forgó helyet, és már az út előtt mindent megtud róla. Ezen információk között első helyen szerepel az építmény címe. Ez esetünkben sincs másképpen – csupán egy kissé nehezebb, mint egy római utcasarkon befordulni, és lenyűgözve állni a Pantheon gigantikus ókori betonkupolája előtt a hajnali kék óra bűvöletében, és a sárga utcai lámpák meleg fényétől övezve – de még a csillagok ragyogásától kísérve –, és ráeszmélni a többistenhit eme relikviájára.

Nem, kedves olvasóm, ehhez az épülethez expedíciót kell szervezni, és hosszas készülődés után, messze tájakra kell repülni vagy hajózni – sőt, egy ponton túl utóbbi nem kerülhető el – és a heteken át tartó gyötrő várakozás után megérkezve a másik birodalomba (az angol, középkori [egyébiránt francia és latin] eredetű realm főnév talán jobban visszaadja az épületet körülvevő tér lényegét), és elnémulva, levegő után kapkodva csodálni a posztmodern kor előtti ember hitének eme bizonyítékát.

Nem árulok zsákbamacskát, és megadom a címet:  19.9386, 37.4187. Nosza rajta, üsse csak be a kedves olvasó a címsorba, de pontosan!, különben tévútra visz a GPS. De akár várhat is még néhány gyorsan múló percet, mert még van nekem is mondanivalóm.

A második gyakori kérdés, hogy mégis, miből épült? Égetett agyagtéglákból, mint Bábel tornya, amelyet apró építőkockánként raktak össze a völgy szorgos lakói, soronként magasodva a folyók síkja fölé, ahogy az emberi gondolatok neuronja egymásra épülve egyre magasabb szintre jutva végre felfogják a erőfeszítés hiábavalóságát – Isten nem szól hozzánk –, de ettől még építeni kell, menni kell, fel az égve, amíg hillai bányászok meg nem nyitják az égi tenger talapzatát és mindent elsöpör az ár; vagy esetleg mészkőkből faragják a tömböket, és egy civiliziációs éonnal később – a régi zikkuratok mintájára – már nem istenhez akarnak szólni, hanem az isteni eredetű fáraókat temetik el bennük; vagy ókori betont öntenek, olyan különleges keveréket, amelyeket az időjárás mállasztó örök körforgása nem szétapróz, hanem sokkal inkább megerősít, és ezer évekkel később is fennmarad; esetleg az erdők ajándékát aratják le, mint az északi tájak klánjai, akik a könyörtelen tél ellen egymáshoz húzódva – és az egykor élő fa kiváló hőszigetelő képességét kihasználva – hosszúházakban vészelik át a zord fagyokat;  vagy éppen a század csodájából – pedig, nohiszen már a régi görögök is! –, a szilíciumban gazdag anyagokból már-már a varázslat útján megteremtett üvegből építenek palotákat, és elégítik ki a klímaváltozással mit sem törődő megrendelők legmerészebb álmait is; nem, kedves olvasóm, ez az épület nem állhat másból, mint a tűzzel-vassal hódító, a más erők fölött győzedelmeskedő ember jelképéből, a tiszta acélból.

Tudjuk tehát, hol van, megismertük a legfőbb alkotóelemet, de nem tudjuk, mikor épült? Milyen régi? Szeretnénk halkan sóhajtani, és merengve nézni magunk elé – közben az épületet csupán foltszerűen látva –, hogy elfussa szemünket a könny az építők korabeli tudására gondolva, hogyan is képzelhették, hogy legyőzik a természetet, és már akkor ilyen mérnöki csodára voltak képesek. Ezen a téren némi csalódást kell, hogy okozzak a figyelmes olvasónak: alig lesz hatvan éve, hogy ez az épület elkészült. Inkább bánkódjunk azon, hogy elkészülte után néhány évvel már elhagyatva áll, lakói eltűntek, és csak turisták lepik el, fotózzák a maradványokat.

Hogyan? Már nincs meg? Mégis, akkor mi célból épült?

Jogos a kérdés. Kitértünk már az alkotó gondolatra, a magasabbra vágyásra, a mindent legyőző emberi akarat acélos erejére: ezek mind egyesültek 1963-ban, amikor Jean-Jacques Cousteu kapitány a szudáni Sha’ab Rumi (azaz a „Római”)  zátonynál a mélybe süllyesztette a Précontinent II víz alatt épületegyüttesét, azt a víz alatti „falut”, amelynek egy célja volt: bebizonyítani, hogy az emberi lények a víz felszíne alatt is képesek huzamosabb ideig élni. A szudáni kísérlet acélkamrái előtt már felépítették az első Précontinent-et, az öt méter átmérőjű, Diogenész névre hallgató hengert, amely 11 méterrel a dél-francia vizek örökké hullámos felszíne alatt életet biztosított két francia akvanautának.

A második kísérletet, amelyet az előbbi néhány mondattal vezettem fel, 1963-ban hajtották végre, és négy héten keresztül éltek benne akvanauták. Tudta a kedves olvasó, hogy csak az viselheti büszkén ezt a nevet: „akvanauta”, aki 24 órán többet töltött egyhuzamban a víz felszíne alatt? No, most már tudja. A falu két fő építmányből állt, egy csillagformájú központi részből (amelyet „Tengeri Csillag Ház”-nak hívtak), és a Mély Kabinból, amely 27 méterre a felszín alatt állt. Építettek még eszközraktárt, egy hangárt, amelyben apró, kétszemélyes tengeralattjárót garazsíroztak, és még egyéb kiszolgáló egységeket. Akárcsak egy igazi kis faluban, a víz alatti felfedezők előretolt helyőrségében. A kutatók között volt Cousteau kapitány felesége, és Claude, a papagáj.

Ez volt tehát az épület célja: a felfedezés, az ember fennhatóságának bebizonyítása. Ha most meglátogatjuk a korábban megadott címen még ma is látható hangárt, akkor biztos vagyok benne, hogy kedves olvasóm, a mélyben lebegő búvár elfogódottan adózik majd a nap nélküli világ feltáróinak korabeli merészsége, a tudományba vetett hite előtt, és magában – minthogy a szájában levő csutora megakadályozza, hogy hangosan felsóhajtva kimondja – vágyakozva csak annyit kíván majd: bárcsak én is ott lehettem volna.

 

 

 

A kép forrása:

https://www.atlasobscura.com/places/precontinent-ii

A kompozíció szabályai című novellám a februári Galaktikában

A Galaktika magazin februári számában új folytatásos kisregény indul: Dave Howardtól, a Leymann-transzfer írójától az „Űrszemétszedők”. A közelmúltban elhunyt Mike Resnick emlékét idézi meg a szerző egy humoros novellája. A horvát Milena Benini egy különleges kapcsolatfelvétel történetét meséli el, Jules Winkler is ezt választja témájául, Genrih Altov pedig egy excentrikus tudósról ír, aki gömbvillámokat „szelídít”. A havi retró Cyril G. Wates elbeszélése egy rendkívüli felfedezésről, melyet talán már az ókori egyiptomiak is megtettek.

Az utolsó pohár

 

Az emberiség utolsó csillaghajója, a Mezopotámia immár hét generáció óta folyamatosan úton volt, több mint kétszáz éve, hogy elhagyták a Földet, és még legalább ötszáz emberi év kellett ahhoz, hogy elérjék úticéljukat. Az utasokat nem hibernálták; a hajóra szállók tudták, hogy ők sohasem érik el az új Földet, az Édenkertnek nevezett bolygót, azonban annak biztos tudatában adták át magukat a sorsnak, hogy kései utódjaik boldog életet élhetnek majd. Minden előre elrendeltetett.

A többgenerációs csillaghajó hét kilométer hosszú volt, és hét, egymásra épülő fedélzetből állt. A mesterséges gravitáció, a hatalmas belmagasság – egy-egy emberi fedélzet legalább ezer méter magas volt –, a több négyzetkilométeres alapterület, s azon létrehozott biodómok egészen élhetővé tették a hajót. A legnagyobb alapterülete a legalsó fedélzetnek volt, itt kaptak helyet a fénysebesség elérését biztosító gigantikus hajóművek, a hajó teste az orr felé lépcsőzetesen egyre kisebb lett. Az öt emberi fedélzet fölött a zikkurat csúcsát, a hajó hídját a Mezopotámia irányítója, a magát Annunakinak nevező MI uralta.

A fedélzetek között biztonsági megfontolásokból nem volt fizikai átjárás, az utasoknak a beszállás előtt kellett eldönteniük, hogy a nagy földi korszakokról elnevezett, és az azok világát megidéző fedélzetek közül melyiken akarnak élni: Ókor, Középkor, Újkor, Modernkor vagy a Csillagkor közül lehetett választani. Meglepő módon a legalsó, tágas Ókor bizonyult a legvonzóbbnak, a túlnépesedett Föld vállalkozó kedvű városi lakói újra földet akartak művelni. Az árucikkeket a hajó középvonalában, az égig érő fát utánzó gerincben elrejtett teherliftek szállították a fedélzetek között. A kommunikációt mesterséges testek, az üres, de feltölthető tudattal bíró, kibérelhető avatárok biztosították.

Az indulás utáni 217-ik évben az Ókorban össze kellett hívni a bíróságot, mert a gondosan számon tartott népesség egyik tagját megölték. Miután a holttestet az Alvilág csapóajtajához vitték újrafeldolgozásra, Annunaki az elhunyt tudatát – amelyet a hajó a halál beállta előtt elmentett egy ideiglenes adattárolóba – feltöltötte egy ideiglenes testbe, hogy tanúskodhasson. A nagy fa tövében felhúzott kis szürke épületben tartották meg a zárt tárgyalást. Jelen volt az meggyilkolt Jushur, főnöke, a kereskedő Namtar, és Annunaki biztonsági szubrutinjának avatárja. A rögtönítélő bíróságot a hajó kapitányának avatárja elnökölte.

– Tisztelt Kapitány! Mint azt mindannyian tudják, a kereskedő Namtar személyi asszisztenseként dolgoztam. A főnököm felel a mi szekciónkban a szintek közötti kereskedelem megszervezéséért. Aznap reggel utasított, hogy a piactéren találkozzak Taribatummal. Elmondta, hogy a fiú az indulás után 200-ban született, és jó pénzt fizet érte, hogy itthagyhassa az Ókort, és legalább a Modernkorig jusson, mert gyűlöli ezt a világot, amit a felmenői választottak a családjuknak. Hát jó. Ő szabad akart lenni, én meg gazdag. Miközben vártam a gyerekre, valaki megbökött. Odafordultam, mert azt hittem, Taribatum ért ide. Kis híján infarktust kaptam, mert egy fekete csuklyás, csontvázjelmezes férfi állt velem szemben. Épp elküldtem volna a fenébe, amikor közelebb lépett hozzám, és megragadta mindkét kezem. Szúrást éreztem a bal tenyeremben. Égetett a helye. Azt hiszem, valamiféle szert adott be nekem. Közelről belebámult az arcomba, és ekkor felismertem, hogy Annunaki egyik ügynöke áll előttem. A szeme éjfekete volt, halott és fénytelen. Pontosan olyan, mint amilyennek múlt héten a Középkorban dolgozó Abu Tarek, az ottani összekötőnk leírta. Őt is majdnem elkapta, de Abu Tarek elmenekült előle Szamarrába, ahol elrejtőzött a rejtekhelyen. Mielőtt magára zárta az ajtót, az egyik lefelé jövő szállítmányban még elküldött nekem egy üzenetet, aminek az volt a vége: „Ha lebuksz, fuss a raktárba!” Kitéptem a kezem az ügynök markából, Namtarhoz rohantam, kértem tőle egy gyors lovat, hogy a szomszéd városban bérelt titkos raktárba vágtassak. Ott akartam elrejtőzni, ahogy a szamarrai Abu Tarek tanácsolta. Mire odaértem, minden elsötétedett előttem, és meghaltam.

A néhai Jushur avatárja zavartan leült. Namtar ugrott fel.

– Tisztelt Kapitány! Amit az asszisztensem elmondott, megdöbbentő! Azért küldtem a piactérre, hogy egy búzaszállítmány minősége miatt reklamáljon. Egyedül ő ismeri a búzaszabványokra vonatkozó előírásokat, így őt küldtem le tárgyalni. Amikor visszajött onnan, azt mondta, hogy megfenyegette egy haláljelmezes férfi, és el akar tűnni egy kis időre. Mivel kedveltem, odaadtam neki egy gyors lovamat, hogy el tudjon rejtőzni a szomszéd városban, ahol a családja lakik. Miután távozott, lementem a piactérre, és megkerestem a jelmezes férfit. Még mindig ott volt. Kérdőre vontam hát, mégis mit képzel?! Pokolbéli hidegvérrel azzal vádolt meg, hogy mindketten valami embercsempészek vagyunk! Szemenszedett hazugság! – Namtar az öklét rázta az ügynök felé.

– Kapitány! Annunaki megbízott, hogy állítsam meg a folyamatos bevándorlást az alsóbb szintekről, mert veszélyezteti a hajó működését. Az Ókorban olyan vírusok mutálódtak az állatokban az űrbéli körülmények miatt, amelyek ellen egyelőre nincs védelem a többi fedélzeten. A legutóbbi akció során elfogott szintvándor vallotta be, hogy Namtar és Jushur szervezi az ókori hálózatot. A teherlifttel felküldött gabonaszállítmányban rejtik el az embereket a felső világokban élő kereskedőkkel összedolgozva. A középkori Bagdadban és Szamarrában múlt héten elkaptuk a csempészeket, de a forrást is el kell zárnunk az Ókorban. Abu Tarek elméjéből kiszedtük, hogy figyelmeztette Jushurt, ezért meglepődtem, hogy ő még a piactéren ácsorog, ahelyett, hogy már rég a rejtekhelyükön lenne, amit már figyeltünk. Így aztán egy mérgezett tűvel megszúrtam, és futni hagytam. Nekem nem ő kellett. Kisvártatva megjelent a hálózat főnöke, Namtar is. Szembesítettem azzal, hogy lebuktak, itt a vége.

– Namtar! Álljon fel! – szólt a kapitány. – A Mezopotámia csillaghajó utasainak és a küldetés veszélyeztetése miatt halálra ítélem. A tudatát örökre töröljük, a testét az Alvilág emészti el.

A tárgyalást követően Annunaki szubrutinja beült a „Borban az igazság” nevű ivóba, hogy megünnepelje a sikeres küldetést. Ennek az avatárnak az ókori mézbor volt a kedvence, és mielőtt leadja ezt a testet, ráfér egy kis kényeztetés. Már a hetedik palackot nyitotta meg, amikor valaki megbökte hátulról. Egy ismeretlen fiút pillantott meg, alig tizenhét éves lehetett. Sötét bőre, világító kék szeme volt, testét köpeny fedte.

Rámordult.

– Mit akarsz?

– Taribatum vagyok – mondta a fiú.

– Tűnj el, amíg jókedvemben találsz!

– Remélem, élvezed a bort. Neked hozattuk. Besétáltál a csapdánkba, te gyilkos!

– Megöll… – Annunaki avatárja lefagyott, a szája lefittyedt, és zöldes színű nyál csorgott az asztalra.

– Gyertek! – szólt hátra a fiú. – A borban levő vírus megkezdte Annunaki tűzfalának feltörését. Amint megvannak a belépőkódok, átvesszük a Mezopotámia parancsnokságát, és saját kezünkbe vesszük a sorsunk irányítását!

Abu Tarek halála

Azt mesélték nekem, hogy amikor hosszú órákkal később a megjövendölt pillanatban előtört a penge hegye Abu Tarek mellkasából – a vállán átvetett vizes tömlő kötelét éppen csak elkerülve –, szolgám zsigerei megkönnyebbülten ernyedtek el, kiadva a reggel óta gyülemlő feszültséget, ő pedig sípoló hangon (az átszúrt tüdő hamis lélegzethez jutott) annyit közölt a körülötte állókkal, akik egyébként a kaszát és a szolgám mellett álló Halált nem látták, csupán azt, hogy szolgám térdre rogy, darócruháját markolja és maga alá piszkít, hogy hiába jött Szamarrába, a Halál mégis rátalált, pedig ő még élni akart, hiszen ifjú lett újra, miután a piacról visszatérve, ahová reggel küldtem átvenni az élet vizét a Bagdadba érkezett karaván vezetőjétől, Melchiadestől, ő is megízlelte az örök fiatalság titkát; ámde nem tudta, hogy az örök élet ára az örök halál, pedig ha megkérdezte volna tőlem, elmondhattam volna neki, hogy ne igyon a vízből, amelyet én minden évben elhozatok a Feltámadás templomából, mert a hajszolt telivér sem gyorsabb a Halálnál és a legsűrűbb népességű város sem rejti el azt, akinek az ereiben már nem vér, hanem szent víz kering, minélfogva magához szólítja a Halált, aki addig járja a sivatagot, amíg a mohó emberi testekből kihúzott acélpengéjéről az utolsó vércseppet is felszárítja a forró szél.