Tö­rök uta­kon

„En­nek a nap­nak úgy­sem lesz vé­ge. Bees­te­le­dik, és úgy ma­rad. Mondd te is utá­nam: bees­te­le­dik és úgy marad…” (Mé­szöly Mik­lós: Ide­gen par­to­kon)

A lány húszéves volt, a férfi harmincnyolc. Safranboluba tartottak. A város messze a hegyek között feküdt, nyolcórás útra Isztambultól. Félúton szakadni kezdett a hó. Latyakos lett a bolui autópálya, s noha a busz egyre lassabban haladt, még így is ijesztően dőlt meg a kanyarokban. Balról szakadék kísérte őket; a havazásban azonban elvesztek a hasadék és a völgy részletei. Közel kétezer méter magasan lehettek. Sötétedett.

A sofőr kikapcsolta a zenét, csak a gumik és a fel-felverődő hó zaja hallatszott. A motorzaj valahol mögöttük maradt a napfényben. A lány erősen kapaszkodott a férfi karjába, amikor a busz váratlanul lekanyarodott az autópályáról. Benzinkútnál álltak meg. Amíg zubogott a gázolaj, az utasok szétszéledtek. Fabódék sorakoztak a parkolónál, halvány lámpák világítottak.

– Sétálj egy kicsit – tanácsolta a férfi. – Ki tudja, mikor érkezünk meg.

Amikorra visszaért, a férfi gyapjútakarót terített az ülésre. Nemezszerű, durva szövésű bolgár munka volt. Morzsolgatta a szélét, aztán a férfi vállára hajtva a fejét elaludt.

Egy hete ismerkedtek meg Isztambulban. A férfi az Anatólia Hotel recepciójánál váltott pénzt. Általában innen indult török utakra. Várakozás közben a kulcsokat bámulta a szemközti falon. A bejárati ajtó csattogott, külső üvegén ferde erekben vibrált az esővíz. A keramitlapokon lépésnyomok csillogtak. A portás egyenként rakta ki a pultra a bankjegyeket, aztán pár fémpénzt is dobott rájuk.

Tárcájába tette a pénzt, majd leült az egyik fotelbe. Sorra lapozott bele a napilapokba, habár rosszul olvasott törökül. Pár mondat, egy bekezdés. Szótöredékek. Rendőrbuszok, kordon, készültség minden fontos…, a jövő heti nemzeti ünnep, a Fő tér, az egyetemisták.

Busz parkolt le a hotel előtt. Látva a mindjárt betóduló embereket, a férfi felsietett a szobájába. Utálta az ilyenkor következő jeleneteket. A turisták ott ácsorognak a hallban, vezetőik most kezdenek alkudozni az igazgatóval, kedvezményeket akarnak, ingyen vacsorát.

Jóval később jött csak le. Fiatal lány álldogált a recepciónál, valószínűleg a csoporttal érkezett. Pillanatra megállt a lépcsőn. A lány megérezhette, hogy figyelik. Egymásra néztek, aztán a lány újra az Atatürk-kép alatt ülő portáshoz fordult, és tört angolsággal magyarázott neki. A férfi az asztalához lépett. Az újságokat szétdobálták, némelyiken sáros cipőnyom látszott. Intett a hotelszolgának, és teát hozatott.

– Safranbolu – mondta a lány hangosan. – Oda akarok eljutni. – A portás nem reagált. A lány tanácstalanul körülnézett, kabátzsebét, szoknyáját markolászta. Belenyúlt a táskájába is. Fekete táskája volt. – Hol a fenében van a szótár? – Magyarul beszélt.

Aznap együtt vacsoráztak a Nagy Bazár mellett. Döner kebapot ettek és sört ittak hozzá.

Ugyanolyan sör szerepelt a safranbolui motel étlapján is.

– Ezek csak Efes-t isznak? – nevetett újra s újra a lány.

A férfi nem válaszolt. Ahogyan a lány a kávéskanálról lenyalta a tejszínhabot, azt hitte, a felesége ül itt vele szemben. Annyira ismerős volt a mozdulat.

A lány nem mosolygott tovább. A süteményt bökdöste a villájával.

– Olyan keserű ez így.

– Mert túl édes. Inkább próbálj ki valami mást – mondta a férfi. – Szólok a pincérnek.

De ez már jóval később történt. Most még előttük állt vagy öt nap Isztambulban. Hétszázezer lírát fizettek a kebapért meg az üveg Efes sörért. Lustán keltek fel. Amint kiértek a nyüzsgő utcára, a lány megállította a férfit.

– Sétálni akarok – mondta. – Egész este csavarogni.

– Vezetlek.

A Nagy Bazár itt volt a következő sarkon, arra indultak hát. Mire odaértek, zárták a kapukat.

– Persze! – kiáltotta a lány. – Itt más az idő. Itt minden egy órával előbb történik.

– Nem állítottad át az órádat? – kérdezte a férfi mosolyogva. – Én igen.

– Nem csak Törökországban. Utazz Konstancába, Berlinbe vagy Lisszabonba, az emberek más mérték szerint élnek.

– Akkor éljünk a török idő szerint?

– Jó. Éljünk török időben.

A férfi magához húzta, ölelte a lányt. Hajáról víz csöppent a lány nyakára.

– Nézd csak! – tolta el magától a lány. Az egyik kapu kinyílt, a résen két fiú szökött ki. – Ők velünk jöttek. Tele volt seftelőkkel a busz. Azt mesélték hátul, hogy a sofőrök meg az iroda minden útra becsempész legalább öt-hat ilyet. Hogy ne tűnjön fel a vámosoknak.

– Úgyis ismerik már mindegyiket. Ezeknek a többsége már jó húsz éve járja ezt az útvonalat. Ők nem azok. Még fiatalok ahhoz.

Másnap, a közös reggelinél hallották a fiúkat. Kiderült, hogy addig keveregtek a bazárban, amíg zárni nem kezdtek az üzletek. Özönlött ki mindenki, őket meg beszorították valamilyen mellékutcába. Kicsit elvesztették a fejüket, így még beljebb mentek. Úgy látták, arra kijutnak. „Mintha Isztambul összes mocska ott gyűlt volna fel.”, mondta egyikük. Rothadó faládák, húgyszag, szar, patkánytetemek. Pár perc rémület után eszükbe jutott, mire figyelmeztette őket a csoportvezető. „Csak fölfelé. A Nagy Bazárban fölfelé kell menni. Akkor biztosan kijutnak!” Szaladni kezdtek. Mire egy kapuhoz értek, már bezárták azt. Hirtelen melléjük került egy rendőr. Ordítozott velük, állandóan jobbra mutogatott, aztán rájött arra, hogy szavát sem értik. Idegenek és nagyon idegesek. Kinyitotta nekik az ajtót.

A fiúk nem ismerték fel a lányt, úgy futottak el mellettük.

Este tíz volt, mire az Aya Sophiához értek. Az egykori bizánci keresztény templom négy minaretje, mint megannyi vörösre festett rakéta magasodott a lámpák fényében. Madarak kapaszkodtak a párkányokon, szárnyuk csattogását már messzire hallották. A férfi a lány mögé lépett, és mindkét kezével megfogta a vállát. A füléhez hajolt.

Egyszerre fordultak meg. A Kék Mecset pompázott szemük előtt, vakító fehér köveivel, karcsú hat minaretjével. Éles kontraszt volt ez. A mecset mögött fekete ég. Fontos elem. Ők pontosan a két dzsámit összekötő út felénél álltak. A férfi forgatta a lányt. Ötször. Tízszer. Hússzor. Harmincnyolcszor. Aya Sophia, Kék Mecset. Aya Sophia, Kék Mecset. Lábuk alatt az Elsüllyedt Város ciszternái voltak. A lány hallani vélte a ciszternákban felgyülemlett, kavargó esővíz morajlását. Valószínűbb, hogy a tenger volt az. Kézenfogva indultak a szálloda felé.

– A magyar nem barát, a magyar testvér! – harsogta Musszin. Ismét a bazárban kötöttek ki, miután a lányt másnap nem engedték be a mecsetekbe, mert nem volt fátyla. A közös kendőt pedig nem volt hajlandó felvenni.

– Megyünk, és veszünk egyet. Mi a kedvenc színed?

– Szerinted? – incselkedett a lány. Átölelte a férfit, úgy nézett fel rá. Jó fejjel alacsonyabb volt.

A férfi látta magát a lánynak halványkék, vizes szemében.

– Hát a kék.

– Akkor vegyünk kéket.

Musszin teát nyújtott feléjük.

– Mádzsárisztán – mondta, és elvigyorodott. – Voltam ott egyszer egy kamionsofőrrel. – Vastag szája volt. – Szeretlek benneteket!

Ők is mosolyogtak, egyik kézből a másikba téve a teáspoharat. Forró volt a tea és erős.

– Tetszik Törökország? Miért jöttetek? – Musszin angolra váltott. A férfi válaszolt.

– Megyünk Anatóliába. Safranboluba. Lehet, hogy megnézzük a tengert is. – A lány kiitta a teát. Musszin felé nyújtotta. A török úgy vette el, hogy közben végigsimított a lány ujjain, a kézfején. A férfi észrevette. Musszin kacsintott.

– A feleséged? – kérdezte. – Vagy a lányod?

A lány értette a kérdést. Odahajolt a férfihoz, és súgott valamit.

– Feleség – adta vissza a poharat a férfi is. Musszin elégedett vigyorgott. – Nagy kendőt kerestek?

Aznap este megint az utcán találták magukat. Vagy fél óráig követték a város egyetlen villamosvonalát, aztán letértek egy keresztutcába. Emberfolyam hömpölygött, mintha a félszigetet nem csak a Boszporusz, meg az Aranyszarv öböl esőduzzasztotta vize ölelte volna körbe, hanem úgy tűnt, középről, belülről is árad a víz. Itt-ott tiszta, de néhol mocskos, vérszínű víz. Mennyi ember élt valaha ezen a helyen! Mennyi halott csontját moshatja ki a tavaszi áradás…

– Tízmilliós város – suttogta a lány. – Magyarország minden lakosa elférne…

Ide-oda kóvályogtak. A férfi igyekezett megjegyezni, mikor merre fordulnak be, számolta az utcákat, de csakhamar elvesztette a fonalat.

– Bízz bennem – súgta a lány. – Megérzem a jó utat.

Hogy ne fázzon összekulcsolt kezük, a férfi kabátzsebébe dugták. Hideg eső permetezett arcukra. Az utcasarkokra korlátozó táblákat tettek ki közmunkások. Már csak két nap volt a nemzeti ünnepig.

Jócskán sötét volt, mire annyira összefáztak és eltévedtek, hogy meg merték kérdezni, merre van az Aya Sophia. Perceken belül ellentétes irányba igazították őket. A lány megunta a kérdezősködést és a topogást.

– Gyere utánam.

A kivilágított utcák mostanra feketék lettek, lábuk alól szemetet forgatott ki a tengeri szél.

– Jó beléd karolni – mondta a lány, miközben a hazavezető utat keresték, és egy héttel később is, amikor a safranbolui vár romjaiból a hegyeket nézték. Kétezer méter magasak. A Kis-Ázsiai északi részén húzódó vonulat szikláin álltak, hatvan kilométerre a Fekete-tengertől. Keskeny szurdokban vitt arrafelé az út, a sofőrök nem merték megkockáztatni, hogy kivigyék a csoportot a tengerhez. „Bármikor jöhet a hó. Ha egyszer megakadunk a busszal… Olyan az ott, mint a Tordai-hasadék. Megfordulni sem lehet.” Fehér foltok, néhol fenyők. Néhol nem a hó, hanem a kőzet volt fehér. Mint a mészkő. A hegykaréjban feküdt a bányászváros.

– Ősi település – mondta a férfi. – A világörökség része. Itt láthatsz olyan házakat, amiket még a régi technikával húztak fel. Keresztgerendák, agyag…

– Úgy beszélsz, mintha prospektusból olvasnád. Te borostás építész.

A mellvédnek támaszkodva csókolóztak.

Kavicsok pattantak, arra riadtak fel. A csoport, amelytől még a reggel meglógtak, most ért ide. Sok egyetemista, pár felnőtt. Kattogtak a fényképezőgépek. Néhányan videokamerával filmeztek. Ők nem fotóztak, képeslapokat vettek. Leporellókból akarták később összerakni a török utat. Ez a csoport tanulmányúton volt, a férfi barátja szervezte az utat, így jött velük ő is. És a lánynak még szorítottak helyet, amikor Isztambulban a férfi megkérte a barátját, hadd csatlakozzon a lány hozzájuk. „Ő a kurgánokat tanulmányozza, magyarázta, kulturális antropológia szakos hallgató.” „Tudod, mit csinálsz?” „Persze.” „Nem lesz baj az útlevél miatt?”

Minthogy a lány erdélyi magyar volt, a török mellé görög vízumot is kellett csináltatnia. Ahány határon csak átkeltek, az ellenőrzés előtt mindig idegessé vált a lány, többször rágyújtott. A határőrök a kék útleveleket hamar visszaadták, de az övénél mindig megálltak. Lassan lapozták végig, fél szemmel a lányt figyelve. A tény pedig, hogy a lány nem az eredeti csoporttal fog visszautazni gondot okozhatott. A görög vízum nincs lepecsételve, hiányzik a neve a bolgár „fehér papírról”, a kötelező utaslistáról.

– Nem lesz belőle baj – felelte a férfi a lánynak. – Vili bácsi otthonra készíti a felvételeit.

Ugyanis jó egy percig Vili bácsi, a csoport „megbízott” videósa, őket is filmezte.

– És ha később összejön a csoport? Levetítik a felvételt? Hogy milyen is Törökország? És ott lesz a feleséged…

– Hallgass…

Elengedte a lány kezét, és a mellvédnek támaszkodott.

Szakadék volt előtte, a mellvéd apróbb kövei, szilánkjai a mélybe hulltak. Nem lehetett hallani, mikor érnek földet.

A lány kezét érezte a hátán.

– Kivágatom azt a részt.

– Minket.

– Ez itt Törökország. Az Magyarország lesz. Csak videó.

– Csak. – A lány a messzi kurgánra bámult.

– Odahaza.

– Azt hiszed, ez megoldás?

– Más helyzet – mondta a férfi. – Más helyzet itt és ott.

Látta, hogy a lány arca megrándul.

– Ne haragudj.

A lány csak sokára szólalt meg. A busz akkor már másodszorra dudált rájuk.

Még kétszer kérdezte meg a lány. Utolsó safranbolui estéjükön, miután lefeküdtek a franciaágyra, a lány hirtelen felült.

– Nem vagyok álmos.

A férfi válasz helyett bekapcsolta a tévét. A távirányítót markolva feküdt. A lány az oldalára fordult, fejét a férfi mellkasára hajtotta. Tekergette a mellén göndörödő szőrt.

– Fáradt vagy?

A tévében Isztambul utcái. Az egyetemisták szétverték a Fő teret, snittekben villantottak be egy-egy részletet a verekedés előtti, békésnek indult tüntetésből. Néhány másodperc múlva új híradás következett. A képek gyorsan váltották egymást. Az egyik blokkban ráismertek arra a kereszteződésre, ahol kibukkantak napokkal ezelőtt a villamossínekre.

– Imádom ezt a várost – lelkesedett a lány. – Veled jó itt mászkálni, nem félek.

– Fogom a kezed.

– Menjünk holnap is a bazárba! – kérte a lány. – Alkudozzunk! Igyunk teát! Keressük meg Musszint!

– Szeretlek.

– Maradjunk itt? Nem maradhatnánk?

– Meddig?

– Sokáig. Örökre.

– Buta vagy.

Másnap korán érkeztek meg a bazárba. Megszokott kapujukon jutottak be, de jó órányi keresgélés után sem találták meg Musszint. Egyre-másra tűntek fel olyan helyek, amelyekre tegnapról egyáltalán nem is emlékeztek. Pedig akkor is rengeteg időt eltöltöttek itt. A lány megéhezett. Dél felé járt, és a reggeli ugyancsak kevés volt. Úgy rémlett a férfinak, hogy lent, egészen a bazár legmélyén kebapot árulnak. Ám hiába keresték, nem találtak rá. Eltűnt, akárcsak Musszin. Mintha ez a bazár nem az a bazár lenne. Szerencsére nem tévedtek olyan helyre, mint az a két fiú. A férfinek szüksége lett volna még pár dologra, meg is álltak egy-egy pult előtt, de a török hajthatatlan volt, nem alkudott. És talán nem is mosolygott. Nem próbálkoztak sokat, inkább továbbléptek. Rendőrbódé mellett haladtak el, orvosi ügyelettel is találkoztak, sőt posta is volt odalent, a Nagy Bazár belsejében.

– Belül vagyok fáradt. Öregnek érzem magam – válaszolta nagy sokára a férfi. Mintha napok lettek volna a kérdés és a válasz között. Pedig csak percek teltek el. Vagy ez nem igaz? Ez nem igaz?

– Kapcsoljunk el innen. Ne, inkább add ide!

A férfi odacsúsztatta a lány ölébe az átizzadt távirányítót. A lány sorra próbálta a műsorokat. Úgy tizenöt program közül választhattak. Mind török volt. Végül zenei adó mellett maradt a lány. Ismeretlen férfi énekelt, homokos öltözetű, rúzsozott szájú. Mielőtt máshová kapcsoltatta volna a férfi a tévét, véget ért a produkció.

Nem lehet pontosan megmondani, meddig feküdtek némán. Hallgatták a másik lélegzetvételét… vagy el is aludtak talán?

A hajnali hírekben, erre eszmélt fel a férfi, lőttek. Kurdisztáni felvételeket játszottak be. Annyira ismerős volt az egész. A menekülni próbáló, farmerkabátos férfi a tévében többször megtántorodik, földre zuhan. Az operatőr közelképet csinál, aztán gyorsan távolodik. A képernyőn fehér kör jelenik meg, szinte csak a pókhálókereszt hiányzik a közepéből. A feltételezett lázadó koponyára vetül. Egyes lövés hallatszik.

Három óra volt. A jelenet, mintha végtelenített szalagra vették volna, állandóan újrakezdődött.

– Micsoda ördögi testvériség ez? – motyogta a lány félálomban.

Délutánra semmire sem emlékezett a lány az éjszakai lidércnyomásból, s a férfi sem emlegette. Jó volt a kívülálló biztonsága, az útlevél és a zöld vízum. Safranbolu fő nevezetességei felé mentek. Az óváros és a restaurált házak különleges látnivalót ígértek. Építésznek mindenképpen. Amíg a férfi az egyik ház gondnokával tárgyalt, a lány kis sétát tett a környéken. Eltávolodott a férfitől. Messze volt a busz is. Az azért hallotta, hogy valami nincs rendben. Megafonhang lehetett, vagy ahhoz hasonló. A tér felé indult. Fél tucat rendőr igazgatta a buszukat. Rossz helyre állt, eltakarta a város hétszáz éves törökfürdőjét. Hangosbeszélő volt mindegyik kezében. Keskeny utcáról kísérte mindezt figyelemmel, félútra a férfitól és a busztól.

Az idegenvezető sietett a busz felé, hogy segítsen a sofőröknek. Őt a reggelinél kérdezte a kurgánok felől. Idegesen rángott a bajusza a töröknek, amikor megértette a kérdést.

– Nem lehet oda menni.

– Hány évesek?

– Régiek – hangsúlyozta a férfi. – Ötezer évesek.

– Van valamilyen forrás? Könyv? Leírás?

– Régiek. Sír. Nem lehet oda menni. Nincs út a dombhoz. Nincs út fölfelé.

Korábban jött fel a reggelihez, éppen ezt megkérdezni. Elkomorulva ült vissza az asztalához. Még akkor is a tojást hámozta, amikor a férfi végre megérkezett, és leült mellé.

– Lehet, hogy nem érte meg idáig eljönni.

– Nem beszélnek, igaz?

– Honnan tudod? Pedig biztos vagyok benne: nagyon is sokat mondhatnának. Van valami megmagyarázhatatlan erő azokban a dombokban. Még messziről is érzem. És ők ezzel tisztában vannak. És nem beszélnek. „Nincs út fölfelé.”: ezt hajtogatják. Szerinted is hazudnak?

– Út?

Keskeny fénysugár volt csupán a reggeli nap. A közeli hegycsúcs, mint kés bökte át a sárga csillagot.

– Meg akarom tudni. Föl akarok menni oda. És máshova is.

– Később majd… Jó.

Hallgattak.

– Sejtetted valaha is, hogy eljutsz ide? – kérdezte a lányt.

– Nem. Azaz… Nem. Véletlen volt.

A pincér elvitte az üres teáscsészéket.

– Tudod hol van…? – A férfi leverte a villáját. A csörömpölés elvágta a szót.

– Micsoda?

– Kis falu. Egy folyó mellett. Ott születtem. Sosem fogod látni. Mindegy. Gyerekkoromból emlékszem egy póznaféle dologra. Magasan a fejem fölött szürke doboz volt rajta, azon három-négy piros lámpa. Sokáig nem tudtam még elképzelni sem, mi lehet az. A korombeli gyerekekkel hónapokig találgattuk a rejtélyt, fel is másztunk rá. Évekkel később kérdeztem csak meg apámtól, mi az ott. „Légiriadó-sziréna”, felelte. „Ne akard megismerni a hangját. Iszonyú.”

A lány mereven nézett maga elé. A férfit most sem is látta, akárcsak azon az utolsó éjszakán. A tévét kikapcsolták, percekig nem látták egymást. Csak a kezük, a bőrük, a test forrósága. Lassan tágult a pupillájuk.

Még volt két órájuk az indulásig.

 

A halál követe

„Úgy döntöttem, noha nem volt könnyű, hogy a várost hamuvá égetem. Sajnálom azokat a házakat, amelyekhez foghatót nem láttam még ebben a háborúban. A mecsetek a legjobb minőségű márványból és gránitporfirből épültek; ezernyi, aranykarú lámpás díszítette falaikat, még Rómában is nagy figyelmet kaptak volna. Sajnálom a szép antikvitásokat, kerteket és pihenőtereket. Mindezt a lángoknak adom, így nem hagyok az ellenségnek semmit, amit felhasználhatnának ellenünk.”

A tábornok átkozott szavait a Lipót császárnak írott leveléből ismertük meg. A futárt a tűz után Kacsanik közelében fogtuk el és öltük meg; már nem érte el a közeli helyőrséget.

A szandzsákbég serege visszavonult Drau-Dak irányába, felfelé a Vardaron. Alig ezren maradtunk Üskübben, és a hírek szerint Karposh, a Lipót császár által királlyá tett zendülő bányász serege is támadásra készül. Táboruk, Kumanovo vára alig egy napi járásra van, így sietnünk kell, különben végleg elbukik a szultán balkáni birodalma. Épp elég volt elvesztünk Magyarországot. Időt kell nyernünk, amíg a tatárok ideérnek, és egyesült erővel elűzhetjük földünkről a hódítókat. A karavánszerájokban összezsúfolt embereink a végsőkig kimerültek, betegség, hányás, hasmenés orrfacsaró bűze jár át mindent. Járvány van.

Térdig gázolok a hamuban. A Daut Pasha Hamam lángoktól kormos márványlépcsőinél megállok és utolsót kortyolok a magammal hozott vízből. A fürdő épülete megannyi örömteli pillanatot idéz fel bennem, de ez már a múlt. A jövő pedig fekete, mint a sarum alatti korom.

Önként vállalkoztam a követi szerepre; a bazár leggazdagabb kereskedőjeként elvesztettem mindent: a járvány a lányomat pusztította el, a tábornok a városomat.

Átveszem a szállítmányt. A szolgák saját maguk húzzák a kis kordét, amelyre a kelet legszebb kelméit pakolták fel.

Odaérünk a régi kőhídhoz. Bárcsak itt látnám kopjára tűzve ellenségeink fejét! A híd közepén várnak a császári katonák. A járvány miatt nem mernek közelebb jönni. A folyó sekély, de a medre széles. Felpüffedt holttesteket visz a víz, némelyik fennakad az uszadékfában. A híd lábánál látom az előörs táborát. A katonák közrefognak, de óvatosak, vigyáznak, hogy ne érjenek hozzám.

Piccolimini tábornok a biztonságosnak hitt hegyi táborban várja Karposh seregét. Erről a magaslatról nézte végig ősi városunk pusztulását is. A seregek egyesülése előtt kell eljutnom hozzá, ezért könyörögtünk közvetítőinek a találkozóért.

Hosszúra nyúlik az út a városban, amíg odaérünk a hegyi ösvényhez. Útközben bámulom a romokat. Az üszkös gerendák, beomlott tetők felől még mindig forróság árad felénk, az október végi hideg nem érződik. Nehezen lélegzem, a felkavarodó hamu rátapad mindenünkre. Kerülgetjük, ami még megmaradt, így lassan haladunk. A két napig tomboló tűz elemésztette az egész várost, Üsküb virágzó kereskedőélete talán évszázadokra odalett. Sok tízezren elmenekültek és elrejtőztek a hegyekben, vagy a béggel tartottak. Amikor visszatérnek, a felégetett város fel fog támadni, újra lábra áll, mint már annyiszor a rómaiak óta. Földrengések, áradások és most a tűz. Mintha egy démoni erő akarná újra és újra a földdel egyenlővé tenni minket.

Visszanézek: a Kale erős falai állnak, a Musztafa Pasa mecset minaretje diadalmasan hirdeti elpusztíthatatlanságunkat, a Csarsia kőből épült házai, a karavánszerájok túlélték a tüzet.

Megkezdjük a menetelést felfelé a Vodnón. A kordé elé kénytelenek befogni egy szamarat a katonák, különben nem tudjuk tartani az iramot.

A szláv templomnál eredő forrás vize tiszta és hideg. Fél órára megpihenünk, a katonák megitatják az állatokat. A szél idáig hozza a tábornok zenekarának hangját, ráismerek a hegedűre; egy magyar cigány páros zenélt pár hónapja a Suli An szerájban, és a lányom imádta a muzsikáját. A húrok pendülése azonban az ostrom kezdetekor elhallgatott, és lányom sem szól hozzám soha többé.

Felérünk a Közép-Vodnón felállított tábornoki szállásra. Innen jól látszik a város, legalábbis, ami megmaradt belőle. Végre előtte állok. Térdre ereszkedem. Alázatosnak kell lennem, a tábornok ezt várja a legyőzöttektől, és én kész vagyok ezt színlelni. Testőrei gyűrűjéből a sienai mészáros megvetően néz rám.

– Tábornok uram! Könyörögve kérlek, kíméld meg a város lakóinak életét! – A dragomán fordít, én folytatom: – Kereskedők vagyunk, nem jelentünk veszélyt senkire. Ajándékot hoztam – mutatok a kordéra.

– Mindenetek az enyém. Megfizettek Bécsért. Zenészek – fordult feléjük a tábornok: – Fuxtól játsszátok a Turcariát.

A szemembe nézett, majd ráparancsolt a testőrökre:

– Ezeket hajítsátok le a hegyről, szánalmas ajándékukat vessétek a tűzre.

*

Tudtam, mire vállalkozom. A bosszúra éhes hadvezértől nem számítottunk semmi könyörületre; a katonák kapzsiságában bíztunk. Este még Fatima kezét szorítottam, gyönyörű szemét sötét karikák övezték. Fekete haja sápadt vállára hullott. Már nem is öklendezett, csak inni kért gyenge hangon. Később már azt sem. Kihűlt, végsőkig összeaszott, kiszáradt testéről az összemocskolt alsóruhát az asszonyok levették, és elrejtették az ajándékba szánt szövetek közé, megfertőzve mindenkit, aki csak hozzáér.

Enea Silvio Piccolimini tábornokhoz megérkezett a halál.

 

Első publikálás: https://regenytar.hu/?p=6164

Krimipályázat eredménye

Kedves Olvasóim!
Örömmel közlöm, hogy a Prae kiadó “Krimi ma” pályázatán a Piknik című novellám második helyezést ért el.
A novellát hamarosan a Prae kiadó által megjelentetendő kiadványban olvashatják.

Tíz év szerelem

 

Amikor Rolf Utis felvette a házikabátot, a gondozó azt mondta neki:

– Ne aggódjon, papa, mostantól jó lesz. Nem úgy, mint Milánóban.

Rolf inas nyakát felhorzsolta a szövet, és nagyon viszketett a bőre.

– Mit tudja azt, milyen volt a napkelte a dómnál, maga hóhér.

Sóhajtott.

– Vigyázhatna kicsit jobban is, nem ezért fizetek.

– Nem maga fizet, papuskám, hanem a Schweiz Am Sonntag.

– Mindegy. Most hova visznek?

– Várják a látogatóban.  Indulás. Vagy most is végig kell húznom a padlón?

– Attól függ, ki vár. Monica Belucci?

– Aha.

– Akkor mire vár?

Rolf és a gondozó kikerült néhány totyogó öregembert a virágokkal díszített, üvegfalú télikertben, és a kijárat felé mentek. Amikor a folyosóra értek, Rolf orrát megcsapta a fertőtlenítő szaga, amelyet a felmosáshoz használtak, és megszédült. Még tett pár lépést, aztán eldőlt, mint egy zsák.  A gondozó rémülten kapott utána, de csak annyit ért el, hogy az öreg feje nem csapódott neki túl nagy erővel a márványpadlónak, ám Rolf így is elájult.

Rolf esés közben nem ijedt meg, történt már vele ilyesmi, persze akkor tíz évvel fiatalabb volt, de már akkor sem bírta a hipószagot, amit a milánói stadion férfivécéje tisztításához használtak, így esés közben, miközben érezte, hogy a kabátgallér megszorul a nyaka körül, eszébe jutott Donatella, akivel az első szabad estéjén találkozott a divat fővárosában. A nő látomásként jelent meg az elegáns butik ajtajában, nyaka körül cobolyprémes fehér kabáttal, gyilkosan piros cipőben és lakozott csíkos körmökkel. Majdnem átesett Rolfon, aki fáradtan ült az utcán, a hátát nekivetve a falnak. Az őszi fociszezon kezdetén jött Milánóba a Bázel törzsszurkolójaként, könyvelői nyugdíjba vonulását ünnepelve néhány ismerős drukkerrel együtt, de miután kiütötte magát a betonpadlóval találkozva a vécében, kótyagosan addig kóválygott a stadion folyosóin, amíg az utcán nem találta magát. A meccs még tartott, a küzdelmet megvilágító jupiterlámpák kilencven perces fénye kísérteties holdvilágot kölcsönzött az épület környékének, ahol Rolf próbált magához térni a friss levegőn. Feltúrta a zsebeit, de csak húsz eurót és tizenöt frankot talált, egy centime-mal sem többet.

– Ebből nem sok sört veszek… – mondta, majd vállat vont. – Egye fene. Majd csak lesz valahogy. Vajon a többiek hol vannak?

A stadion felül vad üvöltözés hallatszott: gól. Rolf keserűen rázta a fejét. Ezek a macskazabálók megint lőttek egyet. Eh. Meg sem várom a végét, döntötte el, és elindult a belváros felé. Bolyongása végén kötött ki a butikok utcájában, addigra elitta a maradék pénzét, mert egy trattoria ablakában elhelyezett tévén látta, hogy három nullára kikapott a Bázel.

Ebben az állapotban menni sem volt már kedve, és csak ült a lassan kihűlő járda kövein. A rendőrök békén hagyták, tudták, hogy meccs volt a városban; ezen az estén győztek, belefért egy kis jóindulat vesztesek felé. Ha másnap is itt lesz, beviszik egy melegedőbe.

– Hát maga mit csinál itt? – kérdezte bosszúsan a nő, akinek majdnem letörött a cipősarka, amikor belebotlott Rolfba.

– Pihenek.

– Részeg?

– Mérsékelten. Húsz euróból ebben a városban nem sokra mentem. Van még némi frankom, de nem fogadták el, csak egy az egyben váltva, ami azért mégiscsak átverés.

– Meg ne sajnáljam. Majdnem tönkrement a cipőm maga miatt.

– Nos, asszonyom, a bocsánatáért esedezem. Meg egy hálózsákért.

– Az utcán akar aludni?

– Nincs hova mennem.

– Menjen haza.

– Nincs miért. Nem mondom, ha egy ilyen gyönyörű nő várna otthon, mint maga, rohannék, mint baknyúl a róka elől, de az asszonyt elvitte a rák tavaly, a fiam meg Amerikában él.

– Attól még nem maradhat itt. Egyáltalán hol lakik?

– Bázelban. A svájci oldalon.

– Akkor menjen a svájci konzulátusra, biztos segítenek magának.

– Ide biztos békazabáló franciákat küldtek üdülni, azok meg utálnak minket.

– A híres svájci összetartás, igaz? – A nő elmosolyodott. – Azért csak menjen oda. Itt van nem messze. Ha gondolja, odakísérem.

– Miért foglalkozik velem?

– Egy kicsit mégiscsak megsajnáltam. No, jöjjön.

Rolf nehézkesen feltápászkodott, sajgott a feneke, és a kő is hideg volt már. A nő mutatta az utat, ő pedig, mint egy kiskutya követte az illatfelhőbe burkolózó mentőangyalt. Legalább tíz évvel fiatalabb volt mint ő, persze, az is lehet, hogy ugyanannyi volt, az olasz nőknél sosem lehet tudni. Eszébe jutott, hogy nem nézte meg a kezét, azon lehet lebuktatni a nőket. De igazából azt akarta hinni, hogy a gyönyörű látomás a konzulátus után sem fogja magára hagyni, megvárja, amíg a megkapja a vonatjegyet a reggeli vonatra, és addig még annyi minden történhet. Gyorsított, és beérte az angyalt.

– Meg sem kérdeztem, hogy szólíthatom.

– Donatella vagyok.

– Rolf.

– Nos, kedves Rolf, látom, kicsit összeszedte magát.

– Maga tehet róla, Donatella. Ha magát látom, visszatér az életkedvem. Fiatalnak érzem magam.

– Férjnél vagyok.

– Ó. Nem azért mondtam.

– Nem?

– Dehogynem.

– Ne álmodozzon, svájci idegen. No, meg is érkeztünk. Zárva. Holnap reggel nyitnak csak, de itt egy ügyeleti telefonszám, ott kérhet segítséget. Mégicsak bajba jutott állampolgár, és nekik segíteniük kell.

– Én azt szeretném, hogy maga segítsen. Meg pénzem sincs telefonálni. Mobilom sincs.

– Majd én telefonálok. Maga lett ma estére az én rókám, így most segítenem kell magának.

– Róka?

– Mindegy. Akkor hívom azt a számot.

– Kérem, ne. Nem akarok tőlük semmit.

A nő tűnődve nézte. A kissé torzonborz férfi esetlenül állt előtte, kutyaszemeivel csüngött rajta. Ő is egyedül élt, de ezt persze nem akarta az orrára kötni.

– Figyeljen Rolf, várjon meg itt, fogok egy taxit, hazamegyek, és hozok magának egy hálózsákot, és miegymást.

– És utána elválunk?

– El.

– Maga kegyetlen, de elfogadom. Már attól is boldog vagyok, hogy fél órája ismerem.

– Várjon meg, visszajövök. – Donatella leintett egy taxit, karcsú alakját elnyelte a kocsi. Rolf reménykedve a konzulátus bejáratánál maradt.

 

– Rolf! Rolf! Térjen magához!

A gondozó pofozgatta, az öregember pedig feleszmélt.

– Hagyjon már! Még élek.

– Ne ájuldozzon már itt.

– Mennyi ideig voltam kiütve?

– Pár percig.

– Minek vert fel? Jó volt.

– Persze. A múltkor is azért ment a falnak, mert jó összetörni a fejét?

– Az más volt. Akkor megijedtem.

– Mitől?

– Hogy itt döglök meg ebben az istenverte otthonban.

– Hát, jó esélye van rá, a Sonntag az élete végéig állja a cehhet. Amúgy meg jobb lenne, ha összekapná magát egy kicsit.

– Minek?

– A látogatója kíváncsi magára.

– De én nem vagyok kíváncsi senkire. Csak egyvalakire, de ő nincs itt, ő nincs…

– Csak óvatosan, papa. Diliházba akar jutni?

– Menjünk.

A gondozó a hóna alá nyúlt és felsegítette. Továbbmentek a folyosón. A halványzöld falakon olasz festők vászonra nyomott színes reprói sorakoztak, olcsó másolatai egy letűnt kornak, ahol férfiak és nők forró szenvedéllyel néztek egymásra, mint ő Donatellára, amikor az angyal visszatért a taxival, és átadta a csomagot.

– Így kihúzza az éjszakát.

– Jó. Köszönöm.

– Holnap mindenképpen beszéljen a konzulátussal.

– Látom még magát? Maga a megmentőm. Szeretem magát.

– Nem is ismer.

– Attól még imádom magát.

– Jó éjszakát, Rolf. Vigyázzon magára.

– Várjon!

 

– Álljon félre, papuskám. Várnunk kell egy kicsit. Addig kicsit rendbe szedjük magát.  Ne ilyen ziláltan vonuljunk be, ugye?

Rolf engedelmesen tűrte a megalázó procedúrát. Mialatt a gondozó szerencsétlenkedett a ruházatával, feltűnt neki, hogy a látogatószoba túloldalán, ahová a kör alakú betekintő ablakon át belátott, a fogason egy prémes bunda lóg. Ujjai önkéntelenül is simogató mozdulatot tettek, szinte érezte, ahogy végigsimít a selymes szőrön, belemarkol a kabát ujjába, mint amikor a tizedik év végén a dóm előtti téren Donatella újra felbukkant, mint valami istennő a habokból, és megállt előtte, ahol Rolf a templomból kijövők szemét leste adományokért, és így szólt:

– Te vagy az Rolf? Még mindig itt?

– Donatella! Végre!

– Tíz éve már, igaz? Nem mentél haza? Egyáltalán: kértél segítséget?

– Az után az éjszaka után mindegyre csak rád gondoltam. De te eltaszítottál.

– Ugyan már. Egy éjszaka volt csupán, amikor a világ kifordult…

– Nekem az jelentett mindent, Donatella. Az után nem hagyhattam itt Milánót. Megtanultam az utcán élni, és téged kutattalak mindenhol.

– Áthelyeztek Firenzébe, és odaköltöztem.

– És engem itthagytál. De most megtaláltalak!

– Engedd el a kabátujjam. Figyelnek.

– Olyan gyönyörű vagy, mint régen. Semmit sem változtál.

– Te viszont… Hogy süllyedhettél idáig? Hazamehettél volna még gyalog is. Minek maradtál?

– Csakis érted.

– Most már térj haza, Rolf. Vége van. Hívok egy rendőrt.

 

Rolf kedvetlenül állt a gondozó mellett. Most érezte csak igazán öregnek magát. Felemelte a kezét, amely remegett, mint akkor, amikor végre becsengett a konzulátus kapuján, a biztonsági őr el akarta küldeni az összeaszott, rongyos koldust, de az olasz rendőrjárőr, akit odakísérte, ragaszkodott hozzá, hogy ez a hajléktalan svájci állampolgár, és bajba került. A konzuli adminisztrátor levette az ujjnyomatát, és a bediktált adatok alapján meg is találta az adatbázisban. A konzulátus jelentése alapján a szövetségi külügy sajtóközleményt adott ki az elveszett és megtalált szurkolóról, akit évek óta eltűntként tartottak nyilván. A Schweiz Am Sonntag exkluzív sztoriban számolt be a svájci Odüsszeuszról, aki Milánó utcán bolyongott tíz kerek éven át, mielőtt hazatért. Egy ismeretlen jótevő – állítólag a Bázel focicsapat tulajdonosa – az újság mögé bújva kifizette neki a nyugdíjasotthont. Amikor Rolf beköltözött, az újság beszámolt arról, hogy sok szenvedés után megtért Ithacába a hős szurkoló. Rolf dühösen dobta félre a lapot.

– Nem szenvedés volt az, hanem szabadság! Bezártak ide, és így soha nem látom már őt…

A nyugdíjasotthon lakói – már aki nem Alzheimeres volt – ismerték lakótársuk történetét, de nem tudtak segíteni neki. A szabályos életet szabályos nyugdíjaslét követte, ahol rendben volt minden kis részlet, ahogy a svájci létük során is pontosan és jól szabályozottan ment minden. Nem értették Rolfot, aki a hajléktalanságról – micsoda modortalanság – szabadságként mesélt, nem értették, hogy a szenvedély – ugyancsak ismeretlen fogalom – micsoda erőt adott neki, hogy évekig bizonytalanságban éljen ködösen reménykedve abban, hogy Donatella ismét rábukkan, vagy hogy ő találja meg őt.

Látogatója sok volt: jöttek pszichológusok, egyetemi hallgatók, akik szociológiai dolgozatban dolgozták fel az öreg apacs történetét, jöttek még újságírók is, tévések, még az angol nyelvű svájci világrádió is tiszteletét tette, sőt, a genfi ENSZ palotába is meghívták, hogy az idősügyi konferencián szólaljon fel. Mindenkit elküldött.

 

Ajtónyitás zaja riasztotta fel a merengésből. A gondozó maga elé tolta, és betolta a látogatószobába. A prémes kabát alatt a széken, amit eddig kitakart az ajtó, Donatella ült. Amikor meglátta Rolfot, elmosolyodott és így szólt:

– Olvastam rólad, “Odüsszeusz”.

– Igazán te vagy az? Donatella? Szerelmem! – Rolf gyomra összeugrott, a mellkasára tonnányi súlyt nehezedett. Tántorogva lépett előre néhányat, majd összeesett.

 

– Szóval maga az a Donatella, akiről annyit mesélt a néhai Utis úr. A nyugdíjasotthon pszichológusa Rolf anyagát lapozgatta. – Azt állította, hogy szerelmes volt magába, és maga miatt maradt Milánóban.

– Igen, tíz éve találkoztunk. Az akkori Bázel-Inter meccs után botlottam bele a szerencsétlenbe az utcán. Éppen hazafelé tartottam, és megsajnáltam. Kissé spicces volt és elesettnek tűnt. Fel sem tudott állni, olyan fáradt volt.  Azt hajtogatta, hogy kikapott a csapata és vége a világnak. Nem akartam rendőrt, vagy mentőt hívni, gondoltam, kialussza magát, és aztán hazamegy. Végül elkísértem a svájci konzulátusig, de nem volt hajlandó bemenni, se telefonálni. Nem akartam csak úgy otthagyni az utcán, így hazavittem magamhoz, ahol kialudta magát. Másnap adtam neki egy kevés pénzt, ami elegendő volt a vonatjegyre Bázelig, és kitettem a vasútállomásnál. Nem tudom, miért nem ment haza…

– A pszichológiai profilja alapján az elhunytat mániás depressziósként diagnosztizáltuk, bizonyos értelemben Don Quijote komplexusa volt, de egyébként normális élete lehetett volna. A magával való találkozás valamiért kibillentette, és a mániája olyan súlyossá vált, hogy egy komplex elképzelt történetet kerekített a magával való találkozásból, aztán pedig küzdelmet folytatott saját magával – saját magát áldozatként és hősnek képzelve – hogy újra elnyerje a maga kegyét.

– Annyira sajnálom.

– Tiszta pillanataiban azt mondogatta, élete legszebb tíz éve volt. Abszolút valóságként élte meg a maga iránt érzett “szerelmet”, így azt mondom, szerencséje volt, mert keveseknek adatik meg, hogy egy nőt életük végéig istennőként szeressenek, őszinte, tiszta szerelemmel. Utis úr úgy halt meg, ahogy képzeletében élt: boldogan.