Címke: Isztambul

A lány húszéves volt, a férfi harmincnyolc. Safranboluba tartottak. A város messze a hegyek között feküdt, nyolcórás útra Isztambultól. Félúton szakadni kezdett a hó. Latyakos lett a bolui autópálya, s noha a busz egyre lassabban haladt, még így is ijesztően dőlt meg a kanyarokban. Balról szakadék kísérte őket; a havazásban azonban elvesztek a hasadék és a völgy részletei. Közel kétezer méter magasan lehettek. Sötétedett.

A sofőr kikapcsolta a zenét, csak a gumik és a fel-felverődő hó zaja hallatszott. A motorzaj valahol mögöttük maradt a napfényben. A lány erősen kapaszkodott a férfi karjába, amikor a busz váratlanul lekanyarodott az autópályáról. Benzinkútnál álltak meg. Amíg zubogott a gázolaj, az utasok szétszéledtek. Fabódék sorakoztak a parkolónál, halvány lámpák világítottak.

– Sétálj egy kicsit – tanácsolta a férfi. – Ki tudja, mikor érkezünk meg.

Amikorra visszaért, a férfi gyapjútakarót terített az ülésre. Nemezszerű, durva szövésű bolgár munka volt. Morzsolgatta a szélét, aztán a férfi vállára hajtva a fejét elaludt.

Egy hete ismerkedtek meg Isztambulban. A férfi az Anatólia Hotel recepciójánál váltott pénzt. Általában innen indult török utakra. Várakozás közben a kulcsokat bámulta a szemközti falon. A bejárati ajtó csattogott, külső üvegén ferde erekben vibrált az esővíz. A keramitlapokon lépésnyomok csillogtak. A portás egyenként rakta ki a pultra a bankjegyeket, aztán pár fémpénzt is dobott rájuk.

Tárcájába tette a pénzt, majd leült az egyik fotelbe. Sorra lapozott bele a napilapokba, habár rosszul olvasott törökül. Pár mondat, egy bekezdés. Szótöredékek. Rendőrbuszok, kordon, készültség minden fontos…, a jövő heti nemzeti ünnep, a Fő tér, az egyetemisták.

Busz parkolt le a hotel előtt. Látva a mindjárt betóduló embereket, a férfi felsietett a szobájába. Utálta az ilyenkor következő jeleneteket. A turisták ott ácsorognak a hallban, vezetőik most kezdenek alkudozni az igazgatóval, kedvezményeket akarnak, ingyen vacsorát.

Jóval később jött csak le. Fiatal lány álldogált a recepciónál, valószínűleg a csoporttal érkezett. Pillanatra megállt a lépcsőn. A lány megérezhette, hogy figyelik. Egymásra néztek, aztán a lány újra az Atatürk-kép alatt ülő portáshoz fordult, és tört angolsággal magyarázott neki. A férfi az asztalához lépett. Az újságokat szétdobálták, némelyiken sáros cipőnyom látszott. Intett a hotelszolgának, és teát hozatott.

– Safranbolu – mondta a lány hangosan. – Oda akarok eljutni. – A portás nem reagált. A lány tanácstalanul körülnézett, kabátzsebét, szoknyáját markolászta. Belenyúlt a táskájába is. Fekete táskája volt. – Hol a fenében van a szótár? – Magyarul beszélt.

Aznap együtt vacsoráztak a Nagy Bazár mellett. Döner kebapot ettek és sört ittak hozzá.

Ugyanolyan sör szerepelt a safranbolui motel étlapján is.

– Ezek csak Efes-t isznak? – nevetett újra s újra a lány.

A férfi nem válaszolt. Ahogyan a lány a kávéskanálról lenyalta a tejszínhabot, azt hitte, a felesége ül itt vele szemben. Annyira ismerős volt a mozdulat.

A lány nem mosolygott tovább. A süteményt bökdöste a villájával.

– Olyan keserű ez így.

– Mert túl édes. Inkább próbálj ki valami mást – mondta a férfi. – Szólok a pincérnek.

De ez már jóval később történt. Most még előttük állt vagy öt nap Isztambulban. Hétszázezer lírát fizettek a kebapért meg az üveg Efes sörért. Lustán keltek fel. Amint kiértek a nyüzsgő utcára, a lány megállította a férfit.

– Sétálni akarok – mondta. – Egész este csavarogni.

– Vezetlek.

A Nagy Bazár itt volt a következő sarkon, arra indultak hát. Mire odaértek, zárták a kapukat.

– Persze! – kiáltotta a lány. – Itt más az idő. Itt minden egy órával előbb történik.

– Nem állítottad át az órádat? – kérdezte a férfi mosolyogva. – Én igen.

– Nem csak Törökországban. Utazz Konstancába, Berlinbe vagy Lisszabonba, az emberek más mérték szerint élnek.

– Akkor éljünk a török idő szerint?

– Jó. Éljünk török időben.

A férfi magához húzta, ölelte a lányt. Hajáról víz csöppent a lány nyakára.

– Nézd csak! – tolta el magától a lány. Az egyik kapu kinyílt, a résen két fiú szökött ki. – Ők velünk jöttek. Tele volt seftelőkkel a busz. Azt mesélték hátul, hogy a sofőrök meg az iroda minden útra becsempész legalább öt-hat ilyet. Hogy ne tűnjön fel a vámosoknak.

– Úgyis ismerik már mindegyiket. Ezeknek a többsége már jó húsz éve járja ezt az útvonalat. Ők nem azok. Még fiatalok ahhoz.

Másnap, a közös reggelinél hallották a fiúkat. Kiderült, hogy addig keveregtek a bazárban, amíg zárni nem kezdtek az üzletek. Özönlött ki mindenki, őket meg beszorították valamilyen mellékutcába. Kicsit elvesztették a fejüket, így még beljebb mentek. Úgy látták, arra kijutnak. „Mintha Isztambul összes mocska ott gyűlt volna fel.”, mondta egyikük. Rothadó faládák, húgyszag, szar, patkánytetemek. Pár perc rémület után eszükbe jutott, mire figyelmeztette őket a csoportvezető. „Csak fölfelé. A Nagy Bazárban fölfelé kell menni. Akkor biztosan kijutnak!” Szaladni kezdtek. Mire egy kapuhoz értek, már bezárták azt. Hirtelen melléjük került egy rendőr. Ordítozott velük, állandóan jobbra mutogatott, aztán rájött arra, hogy szavát sem értik. Idegenek és nagyon idegesek. Kinyitotta nekik az ajtót.

A fiúk nem ismerték fel a lányt, úgy futottak el mellettük.

Este tíz volt, mire az Aya Sophiához értek. Az egykori bizánci keresztény templom négy minaretje, mint megannyi vörösre festett rakéta magasodott a lámpák fényében. Madarak kapaszkodtak a párkányokon, szárnyuk csattogását már messzire hallották. A férfi a lány mögé lépett, és mindkét kezével megfogta a vállát. A füléhez hajolt.

Egyszerre fordultak meg. A Kék Mecset pompázott szemük előtt, vakító fehér köveivel, karcsú hat minaretjével. Éles kontraszt volt ez. A mecset mögött fekete ég. Fontos elem. Ők pontosan a két dzsámit összekötő út felénél álltak. A férfi forgatta a lányt. Ötször. Tízszer. Hússzor. Harmincnyolcszor. Aya Sophia, Kék Mecset. Aya Sophia, Kék Mecset. Lábuk alatt az Elsüllyedt Város ciszternái voltak. A lány hallani vélte a ciszternákban felgyülemlett, kavargó esővíz morajlását. Valószínűbb, hogy a tenger volt az. Kézenfogva indultak a szálloda felé.

– A magyar nem barát, a magyar testvér! – harsogta Musszin. Ismét a bazárban kötöttek ki, miután a lányt másnap nem engedték be a mecsetekbe, mert nem volt fátyla. A közös kendőt pedig nem volt hajlandó felvenni.

– Megyünk, és veszünk egyet. Mi a kedvenc színed?

– Szerinted? – incselkedett a lány. Átölelte a férfit, úgy nézett fel rá. Jó fejjel alacsonyabb volt.

A férfi látta magát a lánynak halványkék, vizes szemében.

– Hát a kék.

– Akkor vegyünk kéket.

Musszin teát nyújtott feléjük.

– Mádzsárisztán – mondta, és elvigyorodott. – Voltam ott egyszer egy kamionsofőrrel. – Vastag szája volt. – Szeretlek benneteket!

Ők is mosolyogtak, egyik kézből a másikba téve a teáspoharat. Forró volt a tea és erős.

– Tetszik Törökország? Miért jöttetek? – Musszin angolra váltott. A férfi válaszolt.

– Megyünk Anatóliába. Safranboluba. Lehet, hogy megnézzük a tengert is. – A lány kiitta a teát. Musszin felé nyújtotta. A török úgy vette el, hogy közben végigsimított a lány ujjain, a kézfején. A férfi észrevette. Musszin kacsintott.

– A feleséged? – kérdezte. – Vagy a lányod?

A lány értette a kérdést. Odahajolt a férfihoz, és súgott valamit.

– Feleség – adta vissza a poharat a férfi is. Musszin elégedett vigyorgott. – Nagy kendőt kerestek?

Aznap este megint az utcán találták magukat. Vagy fél óráig követték a város egyetlen villamosvonalát, aztán letértek egy keresztutcába. Emberfolyam hömpölygött, mintha a félszigetet nem csak a Boszporusz, meg az Aranyszarv öböl esőduzzasztotta vize ölelte volna körbe, hanem úgy tűnt, középről, belülről is árad a víz. Itt-ott tiszta, de néhol mocskos, vérszínű víz. Mennyi ember élt valaha ezen a helyen! Mennyi halott csontját moshatja ki a tavaszi áradás…

– Tízmilliós város – suttogta a lány. – Magyarország minden lakosa elférne…

Ide-oda kóvályogtak. A férfi igyekezett megjegyezni, mikor merre fordulnak be, számolta az utcákat, de csakhamar elvesztette a fonalat.

– Bízz bennem – súgta a lány. – Megérzem a jó utat.

Hogy ne fázzon összekulcsolt kezük, a férfi kabátzsebébe dugták. Hideg eső permetezett arcukra. Az utcasarkokra korlátozó táblákat tettek ki közmunkások. Már csak két nap volt a nemzeti ünnepig.

Jócskán sötét volt, mire annyira összefáztak és eltévedtek, hogy meg merték kérdezni, merre van az Aya Sophia. Perceken belül ellentétes irányba igazították őket. A lány megunta a kérdezősködést és a topogást.

– Gyere utánam.

A kivilágított utcák mostanra feketék lettek, lábuk alól szemetet forgatott ki a tengeri szél.

– Jó beléd karolni – mondta a lány, miközben a hazavezető utat keresték, és egy héttel később is, amikor a safranbolui vár romjaiból a hegyeket nézték. Kétezer méter magasak. A Kis-Ázsiai északi részén húzódó vonulat szikláin álltak, hatvan kilométerre a Fekete-tengertől. Keskeny szurdokban vitt arrafelé az út, a sofőrök nem merték megkockáztatni, hogy kivigyék a csoportot a tengerhez. „Bármikor jöhet a hó. Ha egyszer megakadunk a busszal… Olyan az ott, mint a Tordai-hasadék. Megfordulni sem lehet.” Fehér foltok, néhol fenyők. Néhol nem a hó, hanem a kőzet volt fehér. Mint a mészkő. A hegykaréjban feküdt a bányászváros.

– Ősi település – mondta a férfi. – A világörökség része. Itt láthatsz olyan házakat, amiket még a régi technikával húztak fel. Keresztgerendák, agyag…

– Úgy beszélsz, mintha prospektusból olvasnád. Te borostás építész.

A mellvédnek támaszkodva csókolóztak.

Kavicsok pattantak, arra riadtak fel. A csoport, amelytől még a reggel meglógtak, most ért ide. Sok egyetemista, pár felnőtt. Kattogtak a fényképezőgépek. Néhányan videokamerával filmeztek. Ők nem fotóztak, képeslapokat vettek. Leporellókból akarták később összerakni a török utat. Ez a csoport tanulmányúton volt, a férfi barátja szervezte az utat, így jött velük ő is. És a lánynak még szorítottak helyet, amikor Isztambulban a férfi megkérte a barátját, hadd csatlakozzon a lány hozzájuk. „Ő a kurgánokat tanulmányozza, magyarázta, kulturális antropológia szakos hallgató.” „Tudod, mit csinálsz?” „Persze.” „Nem lesz baj az útlevél miatt?”

Minthogy a lány erdélyi magyar volt, a török mellé görög vízumot is kellett csináltatnia. Ahány határon csak átkeltek, az ellenőrzés előtt mindig idegessé vált a lány, többször rágyújtott. A határőrök a kék útleveleket hamar visszaadták, de az övénél mindig megálltak. Lassan lapozták végig, fél szemmel a lányt figyelve. A tény pedig, hogy a lány nem az eredeti csoporttal fog visszautazni gondot okozhatott. A görög vízum nincs lepecsételve, hiányzik a neve a bolgár „fehér papírról”, a kötelező utaslistáról.

– Nem lesz belőle baj – felelte a férfi a lánynak. – Vili bácsi otthonra készíti a felvételeit.

Ugyanis jó egy percig Vili bácsi, a csoport „megbízott” videósa, őket is filmezte.

– És ha később összejön a csoport? Levetítik a felvételt? Hogy milyen is Törökország? És ott lesz a feleséged…

– Hallgass…

Elengedte a lány kezét, és a mellvédnek támaszkodott.

Szakadék volt előtte, a mellvéd apróbb kövei, szilánkjai a mélybe hulltak. Nem lehetett hallani, mikor érnek földet.

A lány kezét érezte a hátán.

– Kivágatom azt a részt.

– Minket.

– Ez itt Törökország. Az Magyarország lesz. Csak videó.

– Csak. – A lány a messzi kurgánra bámult.

– Odahaza.

– Azt hiszed, ez megoldás?

– Más helyzet – mondta a férfi. – Más helyzet itt és ott.

Látta, hogy a lány arca megrándul.

– Ne haragudj.

A lány csak sokára szólalt meg. A busz akkor már másodszorra dudált rájuk.

Még kétszer kérdezte meg a lány. Utolsó safranbolui estéjükön, miután lefeküdtek a franciaágyra, a lány hirtelen felült.

– Nem vagyok álmos.

A férfi válasz helyett bekapcsolta a tévét. A távirányítót markolva feküdt. A lány az oldalára fordult, fejét a férfi mellkasára hajtotta. Tekergette a mellén göndörödő szőrt.

– Fáradt vagy?

A tévében Isztambul utcái. Az egyetemisták szétverték a Fő teret, snittekben villantottak be egy-egy részletet a verekedés előtti, békésnek indult tüntetésből. Néhány másodperc múlva új híradás következett. A képek gyorsan váltották egymást. Az egyik blokkban ráismertek arra a kereszteződésre, ahol kibukkantak napokkal ezelőtt a villamossínekre.

– Imádom ezt a várost – lelkesedett a lány. – Veled jó itt mászkálni, nem félek.

– Fogom a kezed.

– Menjünk holnap is a bazárba! – kérte a lány. – Alkudozzunk! Igyunk teát! Keressük meg Musszint!

– Szeretlek.

– Maradjunk itt? Nem maradhatnánk?

– Meddig?

– Sokáig. Örökre.

– Buta vagy.

Másnap korán érkeztek meg a bazárba. Megszokott kapujukon jutottak be, de jó órányi keresgélés után sem találták meg Musszint. Egyre-másra tűntek fel olyan helyek, amelyekre tegnapról egyáltalán nem is emlékeztek. Pedig akkor is rengeteg időt eltöltöttek itt. A lány megéhezett. Dél felé járt, és a reggeli ugyancsak kevés volt. Úgy rémlett a férfinak, hogy lent, egészen a bazár legmélyén kebapot árulnak. Ám hiába keresték, nem találtak rá. Eltűnt, akárcsak Musszin. Mintha ez a bazár nem az a bazár lenne. Szerencsére nem tévedtek olyan helyre, mint az a két fiú. A férfinek szüksége lett volna még pár dologra, meg is álltak egy-egy pult előtt, de a török hajthatatlan volt, nem alkudott. És talán nem is mosolygott. Nem próbálkoztak sokat, inkább továbbléptek. Rendőrbódé mellett haladtak el, orvosi ügyelettel is találkoztak, sőt posta is volt odalent, a Nagy Bazár belsejében.

– Belül vagyok fáradt. Öregnek érzem magam – válaszolta nagy sokára a férfi. Mintha napok lettek volna a kérdés és a válasz között. Pedig csak percek teltek el. Vagy ez nem igaz? Ez nem igaz?

– Kapcsoljunk el innen. Ne, inkább add ide!

A férfi odacsúsztatta a lány ölébe az átizzadt távirányítót. A lány sorra próbálta a műsorokat. Úgy tizenöt program közül választhattak. Mind török volt. Végül zenei adó mellett maradt a lány. Ismeretlen férfi énekelt, homokos öltözetű, rúzsozott szájú. Mielőtt máshová kapcsoltatta volna a férfi a tévét, véget ért a produkció.

Nem lehet pontosan megmondani, meddig feküdtek némán. Hallgatták a másik lélegzetvételét… vagy el is aludtak talán?

A hajnali hírekben, erre eszmélt fel a férfi, lőttek. Kurdisztáni felvételeket játszottak be. Annyira ismerős volt az egész. A menekülni próbáló, farmerkabátos férfi a tévében többször megtántorodik, földre zuhan. Az operatőr közelképet csinál, aztán gyorsan távolodik. A képernyőn fehér kör jelenik meg, szinte csak a pókhálókereszt hiányzik a közepéből. A feltételezett lázadó koponyára vetül. Egyes lövés hallatszik.

Három óra volt. A jelenet, mintha végtelenített szalagra vették volna, állandóan újrakezdődött.

– Micsoda ördögi testvériség ez? – motyogta a lány félálomban.

Délutánra semmire sem emlékezett a lány az éjszakai lidércnyomásból, s a férfi sem emlegette. Jó volt a kívülálló biztonsága, az útlevél és a zöld vízum. Safranbolu fő nevezetességei felé mentek. Az óváros és a restaurált házak különleges látnivalót ígértek. Építésznek mindenképpen. Amíg a férfi az egyik ház gondnokával tárgyalt, a lány kis sétát tett a környéken. Eltávolodott a férfitől. Messze volt a busz is. Az azért hallotta, hogy valami nincs rendben. Megafonhang lehetett, vagy ahhoz hasonló. A tér felé indult. Fél tucat rendőr igazgatta a buszukat. Rossz helyre állt, eltakarta a város hétszáz éves törökfürdőjét. Hangosbeszélő volt mindegyik kezében. Keskeny utcáról kísérte mindezt figyelemmel, félútra a férfitól és a busztól.

Az idegenvezető sietett a busz felé, hogy segítsen a sofőröknek. Őt a reggelinél kérdezte a kurgánok felől. Idegesen rángott a bajusza a töröknek, amikor megértette a kérdést.

– Nem lehet oda menni.

– Hány évesek?

– Régiek – hangsúlyozta a férfi. – Ötezer évesek.

– Van valamilyen forrás? Könyv? Leírás?

– Régiek. Sír. Nem lehet oda menni. Nincs út a dombhoz. Nincs út fölfelé.

Korábban jött fel a reggelihez, éppen ezt megkérdezni. Elkomorulva ült vissza az asztalához. Még akkor is a tojást hámozta, amikor a férfi végre megérkezett, és leült mellé.

– Lehet, hogy nem érte meg idáig eljönni.

– Nem beszélnek, igaz?

– Honnan tudod? Pedig biztos vagyok benne: nagyon is sokat mondhatnának. Van valami megmagyarázhatatlan erő azokban a dombokban. Még messziről is érzem. És ők ezzel tisztában vannak. És nem beszélnek. „Nincs út fölfelé.”: ezt hajtogatják. Szerinted is hazudnak?

– Út?

Keskeny fénysugár volt csupán a reggeli nap. A közeli hegycsúcs, mint kés bökte át a sárga csillagot.

– Meg akarom tudni. Föl akarok menni oda. És máshova is.

– Később majd… Jó.

Hallgattak.

– Sejtetted valaha is, hogy eljutsz ide? – kérdezte a lányt.

– Nem. Azaz… Nem. Véletlen volt.

A pincér elvitte az üres teáscsészéket.

– Tudod hol van…? – A férfi leverte a villáját. A csörömpölés elvágta a szót.

– Micsoda?

– Kis falu. Egy folyó mellett. Ott születtem. Sosem fogod látni. Mindegy. Gyerekkoromból emlékszem egy póznaféle dologra. Magasan a fejem fölött szürke doboz volt rajta, azon három-négy piros lámpa. Sokáig nem tudtam még elképzelni sem, mi lehet az. A korombeli gyerekekkel hónapokig találgattuk a rejtélyt, fel is másztunk rá. Évekkel később kérdeztem csak meg apámtól, mi az ott. „Légiriadó-sziréna”, felelte. „Ne akard megismerni a hangját. Iszonyú.”

A lány mereven nézett maga elé. A férfit most sem is látta, akárcsak azon az utolsó éjszakán. A tévét kikapcsolták, percekig nem látták egymást. Csak a kezük, a bőrük, a test forrósága. Lassan tágult a pupillájuk.

Még volt két órájuk az indulásig.