Ha meg akar tekinteni a nyájas olvasó egy épületet, régen a bédekkert és a térképet ütötte fel, manapság megguglizza a szóban forgó helyet, és már az út előtt mindent megtud róla. Ezen információk között első helyen szerepel az építmény címe. Ez esetünkben sincs másképpen – csupán egy kissé nehezebb, mint egy római utcasarkon befordulni, és lenyűgözve állni a Pantheon gigantikus ókori betonkupolája előtt a hajnali kék óra bűvöletében, és a sárga utcai lámpák meleg fényétől övezve – de még a csillagok ragyogásától kísérve –, és ráeszmélni a többistenhit eme relikviájára.
Nem, kedves olvasóm, ehhez az épülethez expedíciót kell szervezni, és hosszas készülődés után, messze tájakra kell repülni vagy hajózni – sőt, egy ponton túl utóbbi nem kerülhető el – és a heteken át tartó gyötrő várakozás után megérkezve a másik birodalomba (az angol, középkori [egyébiránt francia és latin] eredetű realm főnév talán jobban visszaadja az épületet körülvevő tér lényegét), és elnémulva, levegő után kapkodva csodálni a posztmodern kor előtti ember hitének eme bizonyítékát.
Nem árulok zsákbamacskát, és megadom a címet: 19.9386, 37.4187. Nosza rajta, üsse csak be a kedves olvasó a címsorba, de pontosan!, különben tévútra visz a GPS. De akár várhat is még néhány gyorsan múló percet, mert még van nekem is mondanivalóm.
A második gyakori kérdés, hogy mégis, miből épült? Égetett agyagtéglákból, mint Bábel tornya, amelyet apró építőkockánként raktak össze a völgy szorgos lakói, soronként magasodva a folyók síkja fölé, ahogy az emberi gondolatok neuronja egymásra épülve egyre magasabb szintre jutva végre felfogják a erőfeszítés hiábavalóságát – Isten nem szól hozzánk –, de ettől még építeni kell, menni kell, fel az égve, amíg hillai bányászok meg nem nyitják az égi tenger talapzatát és mindent elsöpör az ár; vagy esetleg mészkőkből faragják a tömböket, és egy civiliziációs éonnal később – a régi zikkuratok mintájára – már nem istenhez akarnak szólni, hanem az isteni eredetű fáraókat temetik el bennük; vagy ókori betont öntenek, olyan különleges keveréket, amelyeket az időjárás mállasztó örök körforgása nem szétapróz, hanem sokkal inkább megerősít, és ezer évekkel később is fennmarad; esetleg az erdők ajándékát aratják le, mint az északi tájak klánjai, akik a könyörtelen tél ellen egymáshoz húzódva – és az egykor élő fa kiváló hőszigetelő képességét kihasználva – hosszúházakban vészelik át a zord fagyokat; vagy éppen a század csodájából – pedig, nohiszen már a régi görögök is! –, a szilíciumban gazdag anyagokból már-már a varázslat útján megteremtett üvegből építenek palotákat, és elégítik ki a klímaváltozással mit sem törődő megrendelők legmerészebb álmait is; nem, kedves olvasóm, ez az épület nem állhat másból, mint a tűzzel-vassal hódító, a más erők fölött győzedelmeskedő ember jelképéből, a tiszta acélból.
Tudjuk tehát, hol van, megismertük a legfőbb alkotóelemet, de nem tudjuk, mikor épült? Milyen régi? Szeretnénk halkan sóhajtani, és merengve nézni magunk elé – közben az épületet csupán foltszerűen látva –, hogy elfussa szemünket a könny az építők korabeli tudására gondolva, hogyan is képzelhették, hogy legyőzik a természetet, és már akkor ilyen mérnöki csodára voltak képesek. Ezen a téren némi csalódást kell, hogy okozzak a figyelmes olvasónak: alig lesz hatvan éve, hogy ez az épület elkészült. Inkább bánkódjunk azon, hogy elkészülte után néhány évvel már elhagyatva áll, lakói eltűntek, és csak turisták lepik el, fotózzák a maradványokat.
Hogyan? Már nincs meg? Mégis, akkor mi célból épült?
Jogos a kérdés. Kitértünk már az alkotó gondolatra, a magasabbra vágyásra, a mindent legyőző emberi akarat acélos erejére: ezek mind egyesültek 1963-ban, amikor Jean-Jacques Cousteu kapitány a szudáni Sha’ab Rumi (azaz a „Római”) zátonynál a mélybe süllyesztette a Précontinent II víz alatt épületegyüttesét, azt a víz alatti „falut”, amelynek egy célja volt: bebizonyítani, hogy az emberi lények a víz felszíne alatt is képesek huzamosabb ideig élni. A szudáni kísérlet acélkamrái előtt már felépítették az első Précontinent-et, az öt méter átmérőjű, Diogenész névre hallgató hengert, amely 11 méterrel a dél-francia vizek örökké hullámos felszíne alatt életet biztosított két francia akvanautának.
A második kísérletet, amelyet az előbbi néhány mondattal vezettem fel, 1963-ban hajtották végre, és négy héten keresztül éltek benne akvanauták. Tudta a kedves olvasó, hogy csak az viselheti büszkén ezt a nevet: „akvanauta”, aki 24 órán többet töltött egyhuzamban a víz felszíne alatt? No, most már tudja. A falu két fő építmányből állt, egy csillagformájú központi részből (amelyet „Tengeri Csillag Ház”-nak hívtak), és a Mély Kabinból, amely 27 méterre a felszín alatt állt. Építettek még eszközraktárt, egy hangárt, amelyben apró, kétszemélyes tengeralattjárót garazsíroztak, és még egyéb kiszolgáló egységeket. Akárcsak egy igazi kis faluban, a víz alatti felfedezők előretolt helyőrségében. A kutatók között volt Cousteau kapitány felesége, és Claude, a papagáj.
Ez volt tehát az épület célja: a felfedezés, az ember fennhatóságának bebizonyítása. Ha most meglátogatjuk a korábban megadott címen még ma is látható hangárt, akkor biztos vagyok benne, hogy kedves olvasóm, a mélyben lebegő búvár elfogódottan adózik majd a nap nélküli világ feltáróinak korabeli merészsége, a tudományba vetett hite előtt, és magában – minthogy a szájában levő csutora megakadályozza, hogy hangosan felsóhajtva kimondja – vágyakozva csak annyit kíván majd: bárcsak én is ott lehettem volna.
A kép forrása:
https://www.atlasobscura.com/places/precontinent-ii