„Úgy döntöttem, noha nem volt könnyű, hogy a várost hamuvá égetem. Sajnálom azokat a házakat, amelyekhez foghatót nem láttam még ebben a háborúban. A mecsetek a legjobb minőségű márványból és gránitporfirből épültek; ezernyi, aranykarú lámpás díszítette falaikat, még Rómában is nagy figyelmet kaptak volna. Sajnálom a szép antikvitásokat, kerteket és pihenőtereket. Mindezt a lángoknak adom, így nem hagyok az ellenségnek semmit, amit felhasználhatnának ellenünk.”
A tábornok átkozott szavait a Lipót császárnak írott leveléből ismertük meg. A futárt a tűz után Kacsanik közelében fogtuk el és öltük meg; már nem érte el a közeli helyőrséget.
A szandzsákbég serege visszavonult Drau-Dak irányába, felfelé a Vardaron. Alig ezren maradtunk Üskübben, és a hírek szerint Karposh, a Lipót császár által királlyá tett zendülő bányász serege is támadásra készül. Táboruk, Kumanovo vára alig egy napi járásra van, így sietnünk kell, különben végleg elbukik a szultán balkáni birodalma. Épp elég volt elvesztünk Magyarországot. Időt kell nyernünk, amíg a tatárok ideérnek, és egyesült erővel elűzhetjük földünkről a hódítókat. A karavánszerájokban összezsúfolt embereink a végsőkig kimerültek, betegség, hányás, hasmenés orrfacsaró bűze jár át mindent. Járvány van.
Térdig gázolok a hamuban. A Daut Pasha Hamam lángoktól kormos márványlépcsőinél megállok és utolsót kortyolok a magammal hozott vízből. A fürdő épülete megannyi örömteli pillanatot idéz fel bennem, de ez már a múlt. A jövő pedig fekete, mint a sarum alatti korom.
Önként vállalkoztam a követi szerepre; a bazár leggazdagabb kereskedőjeként elvesztettem mindent: a járvány a lányomat pusztította el, a tábornok a városomat.
Átveszem a szállítmányt. A szolgák saját maguk húzzák a kis kordét, amelyre a kelet legszebb kelméit pakolták fel.
Odaérünk a régi kőhídhoz. Bárcsak itt látnám kopjára tűzve ellenségeink fejét! A híd közepén várnak a császári katonák. A járvány miatt nem mernek közelebb jönni. A folyó sekély, de a medre széles. Felpüffedt holttesteket visz a víz, némelyik fennakad az uszadékfában. A híd lábánál látom az előörs táborát. A katonák közrefognak, de óvatosak, vigyáznak, hogy ne érjenek hozzám.
Piccolimini tábornok a biztonságosnak hitt hegyi táborban várja Karposh seregét. Erről a magaslatról nézte végig ősi városunk pusztulását is. A seregek egyesülése előtt kell eljutnom hozzá, ezért könyörögtünk közvetítőinek a találkozóért.
Hosszúra nyúlik az út a városban, amíg odaérünk a hegyi ösvényhez. Útközben bámulom a romokat. Az üszkös gerendák, beomlott tetők felől még mindig forróság árad felénk, az október végi hideg nem érződik. Nehezen lélegzem, a felkavarodó hamu rátapad mindenünkre. Kerülgetjük, ami még megmaradt, így lassan haladunk. A két napig tomboló tűz elemésztette az egész várost, Üsküb virágzó kereskedőélete talán évszázadokra odalett. Sok tízezren elmenekültek és elrejtőztek a hegyekben, vagy a béggel tartottak. Amikor visszatérnek, a felégetett város fel fog támadni, újra lábra áll, mint már annyiszor a rómaiak óta. Földrengések, áradások és most a tűz. Mintha egy démoni erő akarná újra és újra a földdel egyenlővé tenni minket.
Visszanézek: a Kale erős falai állnak, a Musztafa Pasa mecset minaretje diadalmasan hirdeti elpusztíthatatlanságunkat, a Csarsia kőből épült házai, a karavánszerájok túlélték a tüzet.
Megkezdjük a menetelést felfelé a Vodnón. A kordé elé kénytelenek befogni egy szamarat a katonák, különben nem tudjuk tartani az iramot.
A szláv templomnál eredő forrás vize tiszta és hideg. Fél órára megpihenünk, a katonák megitatják az állatokat. A szél idáig hozza a tábornok zenekarának hangját, ráismerek a hegedűre; egy magyar cigány páros zenélt pár hónapja a Suli An szerájban, és a lányom imádta a muzsikáját. A húrok pendülése azonban az ostrom kezdetekor elhallgatott, és lányom sem szól hozzám soha többé.
Felérünk a Közép-Vodnón felállított tábornoki szállásra. Innen jól látszik a város, legalábbis, ami megmaradt belőle. Végre előtte állok. Térdre ereszkedem. Alázatosnak kell lennem, a tábornok ezt várja a legyőzöttektől, és én kész vagyok ezt színlelni. Testőrei gyűrűjéből a sienai mészáros megvetően néz rám.
– Tábornok uram! Könyörögve kérlek, kíméld meg a város lakóinak életét! – A dragomán fordít, én folytatom: – Kereskedők vagyunk, nem jelentünk veszélyt senkire. Ajándékot hoztam – mutatok a kordéra.
– Mindenetek az enyém. Megfizettek Bécsért. Zenészek – fordult feléjük a tábornok: – Fuxtól játsszátok a Turcariát.
A szemembe nézett, majd ráparancsolt a testőrökre:
– Ezeket hajítsátok le a hegyről, szánalmas ajándékukat vessétek a tűzre.
*
Tudtam, mire vállalkozom. A bosszúra éhes hadvezértől nem számítottunk semmi könyörületre; a katonák kapzsiságában bíztunk. Este még Fatima kezét szorítottam, gyönyörű szemét sötét karikák övezték. Fekete haja sápadt vállára hullott. Már nem is öklendezett, csak inni kért gyenge hangon. Később már azt sem. Kihűlt, végsőkig összeaszott, kiszáradt testéről az összemocskolt alsóruhát az asszonyok levették, és elrejtették az ajándékba szánt szövetek közé, megfertőzve mindenkit, aki csak hozzáér.
Enea Silvio Piccolimini tábornokhoz megérkezett a halál.
Első publikálás: https://regenytar.hu/?p=6164