Szerző: JulesWinkler

 

Amikor Rolf Utis felvette a házikabátot, a gondozó azt mondta neki:

– Ne aggódjon, papa, mostantól jó lesz. Nem úgy, mint Milánóban.

Rolf inas nyakát felhorzsolta a szövet, és nagyon viszketett a bőre.

– Mit tudja azt, milyen volt a napkelte a dómnál, maga hóhér.

Sóhajtott.

– Vigyázhatna kicsit jobban is, nem ezért fizetek.

– Nem maga fizet, papuskám, hanem a Schweiz Am Sonntag.

– Mindegy. Most hova visznek?

– Várják a látogatóban.  Indulás. Vagy most is végig kell húznom a padlón?

– Attól függ, ki vár. Monica Belucci?

– Aha.

– Akkor mire vár?

Rolf és a gondozó kikerült néhány totyogó öregembert a virágokkal díszített, üvegfalú télikertben, és a kijárat felé mentek. Amikor a folyosóra értek, Rolf orrát megcsapta a fertőtlenítő szaga, amelyet a felmosáshoz használtak, és megszédült. Még tett pár lépést, aztán eldőlt, mint egy zsák.  A gondozó rémülten kapott utána, de csak annyit ért el, hogy az öreg feje nem csapódott neki túl nagy erővel a márványpadlónak, ám Rolf így is elájult.

Rolf esés közben nem ijedt meg, történt már vele ilyesmi, persze akkor tíz évvel fiatalabb volt, de már akkor sem bírta a hipószagot, amit a milánói stadion férfivécéje tisztításához használtak, így esés közben, miközben érezte, hogy a kabátgallér megszorul a nyaka körül, eszébe jutott Donatella, akivel az első szabad estéjén találkozott a divat fővárosában. A nő látomásként jelent meg az elegáns butik ajtajában, nyaka körül cobolyprémes fehér kabáttal, gyilkosan piros cipőben és lakozott csíkos körmökkel. Majdnem átesett Rolfon, aki fáradtan ült az utcán, a hátát nekivetve a falnak. Az őszi fociszezon kezdetén jött Milánóba a Bázel törzsszurkolójaként, könyvelői nyugdíjba vonulását ünnepelve néhány ismerős drukkerrel együtt, de miután kiütötte magát a betonpadlóval találkozva a vécében, kótyagosan addig kóválygott a stadion folyosóin, amíg az utcán nem találta magát. A meccs még tartott, a küzdelmet megvilágító jupiterlámpák kilencven perces fénye kísérteties holdvilágot kölcsönzött az épület környékének, ahol Rolf próbált magához térni a friss levegőn. Feltúrta a zsebeit, de csak húsz eurót és tizenöt frankot talált, egy centime-mal sem többet.

– Ebből nem sok sört veszek… – mondta, majd vállat vont. – Egye fene. Majd csak lesz valahogy. Vajon a többiek hol vannak?

A stadion felül vad üvöltözés hallatszott: gól. Rolf keserűen rázta a fejét. Ezek a macskazabálók megint lőttek egyet. Eh. Meg sem várom a végét, döntötte el, és elindult a belváros felé. Bolyongása végén kötött ki a butikok utcájában, addigra elitta a maradék pénzét, mert egy trattoria ablakában elhelyezett tévén látta, hogy három nullára kikapott a Bázel.

Ebben az állapotban menni sem volt már kedve, és csak ült a lassan kihűlő járda kövein. A rendőrök békén hagyták, tudták, hogy meccs volt a városban; ezen az estén győztek, belefért egy kis jóindulat vesztesek felé. Ha másnap is itt lesz, beviszik egy melegedőbe.

– Hát maga mit csinál itt? – kérdezte bosszúsan a nő, akinek majdnem letörött a cipősarka, amikor belebotlott Rolfba.

– Pihenek.

– Részeg?

– Mérsékelten. Húsz euróból ebben a városban nem sokra mentem. Van még némi frankom, de nem fogadták el, csak egy az egyben váltva, ami azért mégiscsak átverés.

– Meg ne sajnáljam. Majdnem tönkrement a cipőm maga miatt.

– Nos, asszonyom, a bocsánatáért esedezem. Meg egy hálózsákért.

– Az utcán akar aludni?

– Nincs hova mennem.

– Menjen haza.

– Nincs miért. Nem mondom, ha egy ilyen gyönyörű nő várna otthon, mint maga, rohannék, mint baknyúl a róka elől, de az asszonyt elvitte a rák tavaly, a fiam meg Amerikában él.

– Attól még nem maradhat itt. Egyáltalán hol lakik?

– Bázelban. A svájci oldalon.

– Akkor menjen a svájci konzulátusra, biztos segítenek magának.

– Ide biztos békazabáló franciákat küldtek üdülni, azok meg utálnak minket.

– A híres svájci összetartás, igaz? – A nő elmosolyodott. – Azért csak menjen oda. Itt van nem messze. Ha gondolja, odakísérem.

– Miért foglalkozik velem?

– Egy kicsit mégiscsak megsajnáltam. No, jöjjön.

Rolf nehézkesen feltápászkodott, sajgott a feneke, és a kő is hideg volt már. A nő mutatta az utat, ő pedig, mint egy kiskutya követte az illatfelhőbe burkolózó mentőangyalt. Legalább tíz évvel fiatalabb volt mint ő, persze, az is lehet, hogy ugyanannyi volt, az olasz nőknél sosem lehet tudni. Eszébe jutott, hogy nem nézte meg a kezét, azon lehet lebuktatni a nőket. De igazából azt akarta hinni, hogy a gyönyörű látomás a konzulátus után sem fogja magára hagyni, megvárja, amíg a megkapja a vonatjegyet a reggeli vonatra, és addig még annyi minden történhet. Gyorsított, és beérte az angyalt.

– Meg sem kérdeztem, hogy szólíthatom.

– Donatella vagyok.

– Rolf.

– Nos, kedves Rolf, látom, kicsit összeszedte magát.

– Maga tehet róla, Donatella. Ha magát látom, visszatér az életkedvem. Fiatalnak érzem magam.

– Férjnél vagyok.

– Ó. Nem azért mondtam.

– Nem?

– Dehogynem.

– Ne álmodozzon, svájci idegen. No, meg is érkeztünk. Zárva. Holnap reggel nyitnak csak, de itt egy ügyeleti telefonszám, ott kérhet segítséget. Mégicsak bajba jutott állampolgár, és nekik segíteniük kell.

– Én azt szeretném, hogy maga segítsen. Meg pénzem sincs telefonálni. Mobilom sincs.

– Majd én telefonálok. Maga lett ma estére az én rókám, így most segítenem kell magának.

– Róka?

– Mindegy. Akkor hívom azt a számot.

– Kérem, ne. Nem akarok tőlük semmit.

A nő tűnődve nézte. A kissé torzonborz férfi esetlenül állt előtte, kutyaszemeivel csüngött rajta. Ő is egyedül élt, de ezt persze nem akarta az orrára kötni.

– Figyeljen Rolf, várjon meg itt, fogok egy taxit, hazamegyek, és hozok magának egy hálózsákot, és miegymást.

– És utána elválunk?

– El.

– Maga kegyetlen, de elfogadom. Már attól is boldog vagyok, hogy fél órája ismerem.

– Várjon meg, visszajövök. – Donatella leintett egy taxit, karcsú alakját elnyelte a kocsi. Rolf reménykedve a konzulátus bejáratánál maradt.

 

– Rolf! Rolf! Térjen magához!

A gondozó pofozgatta, az öregember pedig feleszmélt.

– Hagyjon már! Még élek.

– Ne ájuldozzon már itt.

– Mennyi ideig voltam kiütve?

– Pár percig.

– Minek vert fel? Jó volt.

– Persze. A múltkor is azért ment a falnak, mert jó összetörni a fejét?

– Az más volt. Akkor megijedtem.

– Mitől?

– Hogy itt döglök meg ebben az istenverte otthonban.

– Hát, jó esélye van rá, a Sonntag az élete végéig állja a cehhet. Amúgy meg jobb lenne, ha összekapná magát egy kicsit.

– Minek?

– A látogatója kíváncsi magára.

– De én nem vagyok kíváncsi senkire. Csak egyvalakire, de ő nincs itt, ő nincs…

– Csak óvatosan, papa. Diliházba akar jutni?

– Menjünk.

A gondozó a hóna alá nyúlt és felsegítette. Továbbmentek a folyosón. A halványzöld falakon olasz festők vászonra nyomott színes reprói sorakoztak, olcsó másolatai egy letűnt kornak, ahol férfiak és nők forró szenvedéllyel néztek egymásra, mint ő Donatellára, amikor az angyal visszatért a taxival, és átadta a csomagot.

– Így kihúzza az éjszakát.

– Jó. Köszönöm.

– Holnap mindenképpen beszéljen a konzulátussal.

– Látom még magát? Maga a megmentőm. Szeretem magát.

– Nem is ismer.

– Attól még imádom magát.

– Jó éjszakát, Rolf. Vigyázzon magára.

– Várjon!

 

– Álljon félre, papuskám. Várnunk kell egy kicsit. Addig kicsit rendbe szedjük magát.  Ne ilyen ziláltan vonuljunk be, ugye?

Rolf engedelmesen tűrte a megalázó procedúrát. Mialatt a gondozó szerencsétlenkedett a ruházatával, feltűnt neki, hogy a látogatószoba túloldalán, ahová a kör alakú betekintő ablakon át belátott, a fogason egy prémes bunda lóg. Ujjai önkéntelenül is simogató mozdulatot tettek, szinte érezte, ahogy végigsimít a selymes szőrön, belemarkol a kabát ujjába, mint amikor a tizedik év végén a dóm előtti téren Donatella újra felbukkant, mint valami istennő a habokból, és megállt előtte, ahol Rolf a templomból kijövők szemét leste adományokért, és így szólt:

– Te vagy az Rolf? Még mindig itt?

– Donatella! Végre!

– Tíz éve már, igaz? Nem mentél haza? Egyáltalán: kértél segítséget?

– Az után az éjszaka után mindegyre csak rád gondoltam. De te eltaszítottál.

– Ugyan már. Egy éjszaka volt csupán, amikor a világ kifordult…

– Nekem az jelentett mindent, Donatella. Az után nem hagyhattam itt Milánót. Megtanultam az utcán élni, és téged kutattalak mindenhol.

– Áthelyeztek Firenzébe, és odaköltöztem.

– És engem itthagytál. De most megtaláltalak!

– Engedd el a kabátujjam. Figyelnek.

– Olyan gyönyörű vagy, mint régen. Semmit sem változtál.

– Te viszont… Hogy süllyedhettél idáig? Hazamehettél volna még gyalog is. Minek maradtál?

– Csakis érted.

– Most már térj haza, Rolf. Vége van. Hívok egy rendőrt.

 

Rolf kedvetlenül állt a gondozó mellett. Most érezte csak igazán öregnek magát. Felemelte a kezét, amely remegett, mint akkor, amikor végre becsengett a konzulátus kapuján, a biztonsági őr el akarta küldeni az összeaszott, rongyos koldust, de az olasz rendőrjárőr, akit odakísérte, ragaszkodott hozzá, hogy ez a hajléktalan svájci állampolgár, és bajba került. A konzuli adminisztrátor levette az ujjnyomatát, és a bediktált adatok alapján meg is találta az adatbázisban. A konzulátus jelentése alapján a szövetségi külügy sajtóközleményt adott ki az elveszett és megtalált szurkolóról, akit évek óta eltűntként tartottak nyilván. A Schweiz Am Sonntag exkluzív sztoriban számolt be a svájci Odüsszeuszról, aki Milánó utcán bolyongott tíz kerek éven át, mielőtt hazatért. Egy ismeretlen jótevő – állítólag a Bázel focicsapat tulajdonosa – az újság mögé bújva kifizette neki a nyugdíjasotthont. Amikor Rolf beköltözött, az újság beszámolt arról, hogy sok szenvedés után megtért Ithacába a hős szurkoló. Rolf dühösen dobta félre a lapot.

– Nem szenvedés volt az, hanem szabadság! Bezártak ide, és így soha nem látom már őt…

A nyugdíjasotthon lakói – már aki nem Alzheimeres volt – ismerték lakótársuk történetét, de nem tudtak segíteni neki. A szabályos életet szabályos nyugdíjaslét követte, ahol rendben volt minden kis részlet, ahogy a svájci létük során is pontosan és jól szabályozottan ment minden. Nem értették Rolfot, aki a hajléktalanságról – micsoda modortalanság – szabadságként mesélt, nem értették, hogy a szenvedély – ugyancsak ismeretlen fogalom – micsoda erőt adott neki, hogy évekig bizonytalanságban éljen ködösen reménykedve abban, hogy Donatella ismét rábukkan, vagy hogy ő találja meg őt.

Látogatója sok volt: jöttek pszichológusok, egyetemi hallgatók, akik szociológiai dolgozatban dolgozták fel az öreg apacs történetét, jöttek még újságírók is, tévések, még az angol nyelvű svájci világrádió is tiszteletét tette, sőt, a genfi ENSZ palotába is meghívták, hogy az idősügyi konferencián szólaljon fel. Mindenkit elküldött.

 

Ajtónyitás zaja riasztotta fel a merengésből. A gondozó maga elé tolta, és betolta a látogatószobába. A prémes kabát alatt a széken, amit eddig kitakart az ajtó, Donatella ült. Amikor meglátta Rolfot, elmosolyodott és így szólt:

– Olvastam rólad, “Odüsszeusz”.

– Igazán te vagy az? Donatella? Szerelmem! – Rolf gyomra összeugrott, a mellkasára tonnányi súlyt nehezedett. Tántorogva lépett előre néhányat, majd összeesett.

 

– Szóval maga az a Donatella, akiről annyit mesélt a néhai Utis úr. A nyugdíjasotthon pszichológusa Rolf anyagát lapozgatta. – Azt állította, hogy szerelmes volt magába, és maga miatt maradt Milánóban.

– Igen, tíz éve találkoztunk. Az akkori Bázel-Inter meccs után botlottam bele a szerencsétlenbe az utcán. Éppen hazafelé tartottam, és megsajnáltam. Kissé spicces volt és elesettnek tűnt. Fel sem tudott állni, olyan fáradt volt.  Azt hajtogatta, hogy kikapott a csapata és vége a világnak. Nem akartam rendőrt, vagy mentőt hívni, gondoltam, kialussza magát, és aztán hazamegy. Végül elkísértem a svájci konzulátusig, de nem volt hajlandó bemenni, se telefonálni. Nem akartam csak úgy otthagyni az utcán, így hazavittem magamhoz, ahol kialudta magát. Másnap adtam neki egy kevés pénzt, ami elegendő volt a vonatjegyre Bázelig, és kitettem a vasútállomásnál. Nem tudom, miért nem ment haza…

– A pszichológiai profilja alapján az elhunytat mániás depressziósként diagnosztizáltuk, bizonyos értelemben Don Quijote komplexusa volt, de egyébként normális élete lehetett volna. A magával való találkozás valamiért kibillentette, és a mániája olyan súlyossá vált, hogy egy komplex elképzelt történetet kerekített a magával való találkozásból, aztán pedig küzdelmet folytatott saját magával – saját magát áldozatként és hősnek képzelve – hogy újra elnyerje a maga kegyét.

– Annyira sajnálom.

– Tiszta pillanataiban azt mondogatta, élete legszebb tíz éve volt. Abszolút valóságként élte meg a maga iránt érzett “szerelmet”, így azt mondom, szerencséje volt, mert keveseknek adatik meg, hogy egy nőt életük végéig istennőként szeressenek, őszinte, tiszta szerelemmel. Utis úr úgy halt meg, ahogy képzeletében élt: boldogan.