Az emberiség utolsó csillaghajója, a Mezopotámia immár hét generáció óta folyamatosan úton volt, több mint kétszáz éve, hogy elhagyták a Földet, és még legalább ötszáz emberi év kellett ahhoz, hogy elérjék úticéljukat. Az utasokat nem hibernálták; a hajóra szállók tudták, hogy ők sohasem érik el az új Földet, az Édenkertnek nevezett bolygót, azonban annak biztos tudatában adták át magukat a sorsnak, hogy kései utódjaik boldog életet élhetnek majd. Minden előre elrendeltetett.
A többgenerációs csillaghajó hét kilométer hosszú volt, és hét, egymásra épülő fedélzetből állt. A mesterséges gravitáció, a hatalmas belmagasság – egy-egy emberi fedélzet legalább ezer méter magas volt –, a több négyzetkilométeres alapterület, s azon létrehozott biodómok egészen élhetővé tették a hajót. A legnagyobb alapterülete a legalsó fedélzetnek volt, itt kaptak helyet a fénysebesség elérését biztosító gigantikus hajóművek, a hajó teste az orr felé lépcsőzetesen egyre kisebb lett. Az öt emberi fedélzet fölött a zikkurat csúcsát, a hajó hídját a Mezopotámia irányítója, a magát Annunakinak nevező MI uralta.
A fedélzetek között biztonsági megfontolásokból nem volt fizikai átjárás, az utasoknak a beszállás előtt kellett eldönteniük, hogy a nagy földi korszakokról elnevezett, és az azok világát megidéző fedélzetek közül melyiken akarnak élni: Ókor, Középkor, Újkor, Modernkor vagy a Csillagkor közül lehetett választani. Meglepő módon a legalsó, tágas Ókor bizonyult a legvonzóbbnak, a túlnépesedett Föld vállalkozó kedvű városi lakói újra földet akartak művelni. Az árucikkeket a hajó középvonalában, az égig érő fát utánzó gerincben elrejtett teherliftek szállították a fedélzetek között. A kommunikációt mesterséges testek, az üres, de feltölthető tudattal bíró, kibérelhető avatárok biztosították.
Az indulás utáni 217-ik évben az Ókorban össze kellett hívni a bíróságot, mert a gondosan számon tartott népesség egyik tagját megölték. Miután a holttestet az Alvilág csapóajtajához vitték újrafeldolgozásra, Annunaki az elhunyt tudatát – amelyet a hajó a halál beállta előtt elmentett egy ideiglenes adattárolóba – feltöltötte egy ideiglenes testbe, hogy tanúskodhasson. A nagy fa tövében felhúzott kis szürke épületben tartották meg a zárt tárgyalást. Jelen volt az meggyilkolt Jushur, főnöke, a kereskedő Namtar, és Annunaki biztonsági szubrutinjának avatárja. A rögtönítélő bíróságot a hajó kapitányának avatárja elnökölte.
– Tisztelt Kapitány! Mint azt mindannyian tudják, a kereskedő Namtar személyi asszisztenseként dolgoztam. A főnököm felel a mi szekciónkban a szintek közötti kereskedelem megszervezéséért. Aznap reggel utasított, hogy a piactéren találkozzak Taribatummal. Elmondta, hogy a fiú az indulás után 200-ban született, és jó pénzt fizet érte, hogy itthagyhassa az Ókort, és legalább a Modernkorig jusson, mert gyűlöli ezt a világot, amit a felmenői választottak a családjuknak. Hát jó. Ő szabad akart lenni, én meg gazdag. Miközben vártam a gyerekre, valaki megbökött. Odafordultam, mert azt hittem, Taribatum ért ide. Kis híján infarktust kaptam, mert egy fekete csuklyás, csontvázjelmezes férfi állt velem szemben. Épp elküldtem volna a fenébe, amikor közelebb lépett hozzám, és megragadta mindkét kezem. Szúrást éreztem a bal tenyeremben. Égetett a helye. Azt hiszem, valamiféle szert adott be nekem. Közelről belebámult az arcomba, és ekkor felismertem, hogy Annunaki egyik ügynöke áll előttem. A szeme éjfekete volt, halott és fénytelen. Pontosan olyan, mint amilyennek múlt héten a Középkorban dolgozó Abu Tarek, az ottani összekötőnk leírta. Őt is majdnem elkapta, de Abu Tarek elmenekült előle Szamarrába, ahol elrejtőzött a rejtekhelyen. Mielőtt magára zárta az ajtót, az egyik lefelé jövő szállítmányban még elküldött nekem egy üzenetet, aminek az volt a vége: „Ha lebuksz, fuss a raktárba!” Kitéptem a kezem az ügynök markából, Namtarhoz rohantam, kértem tőle egy gyors lovat, hogy a szomszéd városban bérelt titkos raktárba vágtassak. Ott akartam elrejtőzni, ahogy a szamarrai Abu Tarek tanácsolta. Mire odaértem, minden elsötétedett előttem, és meghaltam.
A néhai Jushur avatárja zavartan leült. Namtar ugrott fel.
– Tisztelt Kapitány! Amit az asszisztensem elmondott, megdöbbentő! Azért küldtem a piactérre, hogy egy búzaszállítmány minősége miatt reklamáljon. Egyedül ő ismeri a búzaszabványokra vonatkozó előírásokat, így őt küldtem le tárgyalni. Amikor visszajött onnan, azt mondta, hogy megfenyegette egy haláljelmezes férfi, és el akar tűnni egy kis időre. Mivel kedveltem, odaadtam neki egy gyors lovamat, hogy el tudjon rejtőzni a szomszéd városban, ahol a családja lakik. Miután távozott, lementem a piactérre, és megkerestem a jelmezes férfit. Még mindig ott volt. Kérdőre vontam hát, mégis mit képzel?! Pokolbéli hidegvérrel azzal vádolt meg, hogy mindketten valami embercsempészek vagyunk! Szemenszedett hazugság! – Namtar az öklét rázta az ügynök felé.
– Kapitány! Annunaki megbízott, hogy állítsam meg a folyamatos bevándorlást az alsóbb szintekről, mert veszélyezteti a hajó működését. Az Ókorban olyan vírusok mutálódtak az állatokban az űrbéli körülmények miatt, amelyek ellen egyelőre nincs védelem a többi fedélzeten. A legutóbbi akció során elfogott szintvándor vallotta be, hogy Namtar és Jushur szervezi az ókori hálózatot. A teherlifttel felküldött gabonaszállítmányban rejtik el az embereket a felső világokban élő kereskedőkkel összedolgozva. A középkori Bagdadban és Szamarrában múlt héten elkaptuk a csempészeket, de a forrást is el kell zárnunk az Ókorban. Abu Tarek elméjéből kiszedtük, hogy figyelmeztette Jushurt, ezért meglepődtem, hogy ő még a piactéren ácsorog, ahelyett, hogy már rég a rejtekhelyükön lenne, amit már figyeltünk. Így aztán egy mérgezett tűvel megszúrtam, és futni hagytam. Nekem nem ő kellett. Kisvártatva megjelent a hálózat főnöke, Namtar is. Szembesítettem azzal, hogy lebuktak, itt a vége.
– Namtar! Álljon fel! – szólt a kapitány. – A Mezopotámia csillaghajó utasainak és a küldetés veszélyeztetése miatt halálra ítélem. A tudatát örökre töröljük, a testét az Alvilág emészti el.
A tárgyalást követően Annunaki szubrutinja beült a „Borban az igazság” nevű ivóba, hogy megünnepelje a sikeres küldetést. Ennek az avatárnak az ókori mézbor volt a kedvence, és mielőtt leadja ezt a testet, ráfér egy kis kényeztetés. Már a hetedik palackot nyitotta meg, amikor valaki megbökte hátulról. Egy ismeretlen fiút pillantott meg, alig tizenhét éves lehetett. Sötét bőre, világító kék szeme volt, testét köpeny fedte.
Rámordult.
– Mit akarsz?
– Taribatum vagyok – mondta a fiú.
– Tűnj el, amíg jókedvemben találsz!
– Remélem, élvezed a bort. Neked hozattuk. Besétáltál a csapdánkba, te gyilkos!
– Megöll… – Annunaki avatárja lefagyott, a szája lefittyedt, és zöldes színű nyál csorgott az asztalra.
– Gyertek! – szólt hátra a fiú. – A borban levő vírus megkezdte Annunaki tűzfalának feltörését. Amint megvannak a belépőkódok, átvesszük a Mezopotámia parancsnokságát, és saját kezünkbe vesszük a sorsunk irányítását!
